42252. MAGYAR NYELVŰ EGYHÁZI IRODALOM
(TARNAI ANDOR)

A latin nyelvű jezsuita irodalom erőteljes kibontakozásával és virágzásával egyidőben az egyházi irodalom számos hagyományos műfaját (imádság, prédikáció, ének stb.) továbbra is magyar nyelven művelték a különböző papi, főként jezsuita szerzők. Munkásságuk e téren szerves folytatása a Pázmány és társai által a 17. század elején megteremtett, magas stiláris színvonalú katolikus vallásos barokk irodalomnak. A barokk formák teljes kifejlődése, az eksztatikus, vizionárius elemek elhatalmasodása éppen az 1700 körüli évtizedekben működő szerzők műveiben érte el tetőpontját. E kor jezsuita vallásosságának fő jellemvonásai: a pompa és tetszetős külső kedvelése, valamint az érzelmesség és regényesség iránti hajlam, lényegesen módosították azonban a régi műfajok egymás közötti arányát. A szórványosan még megjelenő magyar nyelvű hitvitázó írások már elvesztették irodalmi jelentőségüket, annál kedveltebbek lettek viszont a vallásos és morális tanulságokat szolgáltató – s a kor latin irodalmában is oly népszerű – történetek, példák, szent-életrajzok.

Illyés András

A kivirágzó magyar nyelvű barokk egyházi irodalomnak egy sokoldalú és nagy munkásságú képviselője is akadt Illyés András (1637–1712) személyében. Székely katolikus családból származott, tanulmányait a nagyszombati jezsuitáknál végezte, a teológiát Rómában hallgatta. Itthon plébános, pozsonyi kanonok (1676), majd erdélyi püspök lett (1696), de székét a protestáns fejedelemségben nem foglalhatta el.

Illyés a jezsuita aszketikus irodalmon nőtt fel, megismerte így kora rajongó vallásosságának katolikus-jezsuita változatát, s érzelmileg is teljesen azonosult vele. Példaképeivel ellentétben a külső elegancia, a retorikus pompa iránt azonban nem mutatott különösebb fogékonyságot; annál nagyobb öntudattal töltötte viszont el erkölcsnevelői írói hivatása. Egyre szaporodó munkáit isten különös kegyelmének, mennyei sugalmazásnak tulajdonította. Gyermekkoráról feljegyezte: "mihent olvasni és írni megtanóltam, mindjárt könyveket kezdettem csinálni"; később álomlátásaiban, betegségei alatt írói munkásságra tett fogadalmaiban és ezeknek tulajdonított felgyógyulásában látta az isteni rendeltetést. Szent hivatásának érzetében felszólította olvasóit, hogy imádkozzanak könyvei megjelenéséért, nemegyszer felsorolta műveinek teljes jegyzékét is. A mélyen átérzett barokk vallásosság tette lehetővé, hogy az egyházi fogalmak segítségével egyéni öröme és fájdalma is maradéktalanul kifejezést találjon.

Munkáit kivétel nélkül világiak, jórészt a nemesség vallásos nevelése érdekében adta ki, de gondolt az egyszerűbb közönségre is. Két nyelvű író volt, de művei közül csak azok latinok, melyeket deák olvasmányaiból állított össze, eredeti írásai mind magyar nyelvűek. A magyarokat azonban latinul is, a latinokat magyarul is megjelentette, hogy a lehető legszélesebb körben "használjon" velük.

Első nagy művével, a szentek életrajzainak öt kötetes magyar nyelvű kiadásával (A keresztyéni életnek példája és tüköre, Nagyszombat 1682–1683) 423kapós olvasmányt adott a kegyes regényességet kedvelő kor közönségének kezébe. (A 18. század végéig még háromszor jelent meg nyomtatásban: 1705–1707, 1742, 1771.) A nagy munkát olasz forrásokból állította össze, és lelkipásztorkodása éveiben apránként fordította magyarra. Világi közönség számára tette magyarul hozzáférhetővé Nicolaus Avancinus német jezsuita híres, még a 20. században is kiadott könyvét, a Vita et doctrina Jesu Christit (1665) A Krisztus Jézus élete és tudománya (Nagyszombat 1680) címmel. "Vedd eszedbe, hogy én ez könyvet… úgy alkalmaztattam, hogy minden renden lévő magyarul tudó keresztényeknek… szolgáljon: mert deákul a szerzetesekhez volt alkalmaztatva" – írta a fordítás előszavában.

A barokk kor vallásos propagandájának az a törekvése, hogy a nyilvános és egyéni élet minden megnyilatkozását egyházi ellenőrzés alá vonja, Illyésnél az énekeskönyvekben látszik legerősebben. Novae spirituales ac morales duarum linguarum cantiunculae (Lelki és erkölcsi vonatkozású két nyelvű új énekecskék), (Nagyszombat 1696) és Jóra intő énekecskék (Nagyszombat 1702) című köteteit abból a célból jelentette meg, hogy a világiak evés-ivás közben az ő jámbor dalait énekeljék. Tulajdonképpen versbe szedett fohászok ezek, melyekben a moralizáló irodalom sztoikus irányának megfelelően nagy súllyal szerepel a rágalmazókkal, rosszakarókkal szembeni állhatatosság, a mértékletesség, a testi fájdalmak békességes tűrése, intelem a jobbágyokkal való emberséges bánásmódra stb. Belekerültek azonban könyveibe teljesen szubjektív vallomások is, főként írói hivatását illetően:

Midőn vendégektől magamat megvontam,
Apostoli hasznos szép könyveket írtam;
Midőn emberekkel vígan öttem s ittam,
Lelkem s egészségem megháborítottam.

Egyházi beszédeit Megrövidített ige (Nagyszombat–Bécs 1691–1696) címmel öt kötetben falusi lelkipásztorok használatára adta ki; fogalmazásuk közben kisebb helyek vezetőrétege, iparos és gazdag paraszti hallgatóság lebegett a szeme előtt. Az egyszerű közönségre való tekintettel "fabuláskodni", ókori mitológiai apparátust alkalmazni nem akart, mert a közönség nem értette volna; bőven magyarázta azonban a biblia "lelki értelmét", szimbolikus jelentését, mert meggyőződése volt, hogy semmi sincsen benne "titok nélkül". A jelképeket aztán a barokk allegorizálás szabályai szerint néhol részletekbe menő rendszerré fejlesztette. A bibliai szőlőművelőkről szólva kifejtette például, hogy az Atyaisten a szőlőműves és Krisztus a szőlőtő, kinek szükséges, hogy szőlővesszei legyünk; a vessző körül "vermet kell ásni, a földet kihányván,… hogy a vizet és nap melegét bővebben bévegye"; "a földi kívánságokat el kell távoztatni, hogy a mennyégből a lelki kegyelmet és az igazság napja melegét a lélek szabadjában vehesse"; a karózás értelme: a léleknek "a szeretet kötelével Krisztushoz kell kötöztetni" stb.

Illyés András egyéniségével, rajongó vallásosságot propagáló irataival, misztikus hajlamával és sokszor rögtönzöttnek ható stílusával figyelemre méltó képviselője a századforduló hazai barokk irodalmának. Bár a metaforák, szimbolikus értelmezések, concettók nem idegenek stílusától, erre mégis 424– a barokk irodalom általános fejlődésének megfelelően – inkább a szubjektívebb elemek, a vallásosságnak személyesebb, oldottabb, misztikus víziókba emelkedő megnyilvánulásai a jellemzőek. Kortársai közül senki sem tudta a barokk vallásos stílus érettségének ezt a fokát elérni; munkásságuk azonban nagyjából az Illyés által előnyben részesített műfajokat fejlesztette tovább.

Ájtatos prózairodalom

Miként a századforduló korszerű vallásos irányainak a képviselői, ugyanúgy a jezsuiták és híveik is nagy számban fordítottak, írtak kegyességi kiadványokat: imádságos könyveket, elmélkedéseket stb. De míg amazok írásait a felekezeti kereteken felülemelkedő bensőséges lelki tartalom, mondanivaló s az ennek megfelelő modernebb érzelmes stílus jellemezte, addig a nemesség tömegei számára kibocsájtott katolikus kegyességi műveket a felekezeti szempont, a misztikus rajongás túlzó érvényesítése hatja át.

A magányos használatra szánt imádságoskönyvek között a jezsuita Baranyi Pál (1657–1719) idegenből fordított Lelki paradicsomai (Nagyszombat 1700) még a mértéktartó kiadványok közé tartozik. Címe az ősszülők paradicsomkertjére, hét része a teremtés napjaira emlékeztet, ezek mindegyikét Krisztus és az Ember párbeszéde vezeti be. A mesterkélt szerkezetben a katolikus hit alaptételei állnak a középpontban, de még nyoma sincs benne annak a hol misztikus, hol babonás rajongásnak, amely a többi imádságos könyvet jellemzi. Ennek a rajongásnak egyik legfőbb kikristályosodási pontja a Jézus Szíve-misztika volt, melyet számos ájtatos munka terjesztett. A Két atyafi szent szüzek Gertrudis és Mechtildis imádságos könyvét (Buda 1737) első mondata jellemezheti: "Imádlak, dicsérlek tégedet, Krisztusnak édes virágzó szíve"; Jóillatú rózsakert (Pozsony 1734) címmel Alacoque Margit (1647– 1690) Jézus Szíve ájtatosságát adták ki; a Mindennapi ájtatos gyakorlás (Pozsony 1748) egy klarissza apácának "az oltáriszentség előtt gyakorlott, a Krisztus Jézus kénszenvedését" magában foglaló imádságait tartalmazta, melyekben legfelső hőfokon izzik a Jézus-szerelem. A rajongó barokk vallásosságban talán a szélső határt jelzi az Igaz és köteles szívbéli ájtatosság a szentséges Szűz Mária szívéhez (Pozsony 1732) című imakönyv, mely a pozsonyi klarisszák templomában 1729-ben alakult vallásos társulat használatára jelent meg. Az összegyülekezett férfiak és nők e kiadvány szerint azért tisztelték Mária szívét, mert abból az angyali üdvözletkor három csepp vér folyt ki és ez termékenyítette meg méhét.

A 18. század első évtizedeiben a magyar nyelvű imádságos könyvek fordítása, szerkesztése, kiadása valóságos divattá vált a nők körében. Apácák és világi hölgyek egymással versengve buzgólkodtak az ájtatos kiadványok megjelentetésén. A még 1672-ből való Lelki virágoskert című könyvecskét például Almási Ágnes újította fel a gyöngyösi Mária-kongregáció és a hívek hasznára (Nagyszombat 1712); az Elmélkedéseknek és lelki foglalatosságoknak könyvét (Nagyszombat 1720) a klarissza Viczay Anna Terézia fordította magyarra, kiadásának költségeit viszont nőtestvére viselte; Apponyi Miklós özvegye, Pongrácz Eszter pedig időtállónak bizonyult önálló szerkesztményt bocsátott ki: az Igaz isteni szeretetnek harmatjából nevekedett, drágakövekkel 425kirakott arany koronát (Nagyszombat 1719), mely még a 20. század elején is megjelent nyomtatásban.

A kegyességi írások sorában megjelentek a jezsuita lelkigyakorlatos könyvek magyar fordításai is: a Paolo Segnerinek (1624–1694) tulajdonított Vera sapientia, amely az istenfélelem megszerzésére tartalmaz üdvös elmélkedéseket, Bécsben 1705-ben és Kassán 1740-ben jelent meg magyar fordításban (Igazán való bölcseség); Nicolaus Elffen Szent Ignác alapján szerkesztett nyolcnapos lelkigyakorlatos könyvét Kecskeméti János (1633–1713) tolmácsolta magyarra a 17. század végén (Nagy tűz kis szikrája, Bécs é. n.). A pálosok tíznapos lelkigyakorlatát is lefordította egy névtelen Pongrácz Eszter kívánságára: Első Remete Szent Pál szerzetének lelki elmélkedésekre gerjesztő és igaz tökélletességre rejtezve vezérlő barlangja (Nagyszombat 1721) címmel.

Épületes történetek

A barokk vallásosságot szent regényességgel tápláló életrajzok és anekdoták a latinhoz (Nádasi és Hevenesi írásaihoz) hasonlóan a magyar nyelvű irodalomban is virágkorukat élték. Különösen az egyes szerzetesrendek neves szentjeinek legendáit fordították előszeretettel magyarra. A jezsuiták Lestyán Mózes (1720–1774) fordításában csak viszonylag későn jelentették meg Loyola Szent Ignác… életét (Kassa 1763) és Xavier Szent Ferencnek életét (Kassa 1757). A ferencesek fürgébbek voltak: egy pozsonyi klarissza Bonaventura Szent Ferenc-életrajzát szólaltatta meg magyarul, függelékül adva hozzá Szent Klára életét is (Megdicsőéttetett poenitentia-tartásnak eleven példája, Pozsony 1722); a ferences Solanus Ferenc limai püspök "rövid summában foglaltatott életé"-t pedig már egy évvel 1726-ban történt szenttéavatása után kiadták (Seraphicus Szent Ferenc szerzetebéli Solanus Szent Ferencnek… élete, Pozsony 1727). A dominikánus Füssi Pius (1703–1769) "a nagy csudatételű" Ferrari Szent Vince életrajzát fordította német eredetiből (Sopron 1749), mindjárt mellékelve hozzá egy Rövid oktatást, a szent tiszteletére rendelt hét pénteki ájtatosságról. A pálos Orosz Ferenc (1697–1771)) pedig Egyedülvalóságnak ékessége cím alatt osztrák rendtársának, Matthias Fuhrmannak Szent Pál-életrajzát adta ki magyarul (Nagyszombat 1754).

A kegyes történetek irodalmának egyik ágát a csodák elbeszélései alkotják. Az efféle kiadványok sorát Eszterházy Pál nádor indította el a magyarországi csodatevő Mária-képek gyűjteményének kiadásával. A későbbi leszármazottak közé tartozik a Betegek gyógyítója (Nagyszombat 1703), valamint Orosz Ferenc két fordítása: a Magyarországnak jeles tündökléssel feltetszett új csillaga (Nagyszombat 1751), amely Jankovich Gellért latin eredetije után (Novum sidus (Új csillagzat)) a sasvári Mária-kép csodatételeit és a Puteus aquarum viventium. Élő vizek kútja, mely a máriavölgyi kegyhely csodáit (1753) tartalmazza.

A rövid kegyes történetekhez kapcsolt elmélkedés korai magyar nyelvű példáját Baranyi Pál adta a Szentek lajstroma című könyvével (Nagyszombat 1713). Az eredetit Jean-Etienne Grosez (1642–1718) francia jezsuita anyanyelvén írta; Baranyi a bécsi latin kiadásból fordított. A könyv az esztendő 426minden napjára valamely szent néhánysoros életét hozza s mindegyikhez egy-egy elmélkedést kapcsolt. Ebbe a típusba tartozik a Kolozsvárt 1762-ben kiadott Landelinus ifjúnak szörnyű esete is. A néhány lapos történet arról szól, hogy az előkelő származású Landelinus elzüllik, rablók közé kerül, de mikor egyik kedves társa meghal és a fiatalember őszintén megsiratja, megjelenik őrzőangyala és látomásban mutatja be neki a bűnösök szörnyű bűnhődését; Landelinus erre megtér, vezekel, halála után pedig csodáiról lesz híres. A sovány történetet 11 fejezetre való elmélkedés követi az ártatlanság veszedelmeiről, majd egy toldalék Az isteni félelemről és a bűn utálásáról üdvösséges és az ifjaknak igen hasznos intések címmel.

A jezsuita elmélkedések alapjául szolgáló épületes történetek a legönállóbban Taxonyi János (1679–1746) Tükör néven ismert gyűjteményében jelentkeznek. A Sáros megyei kisnemesi családból származó jezsuita életének java részét magyar lakosságú mezővárosokban töltötte mint hitszónok és lelkipásztor. Leghosszasabban Győrben működött, ahol irodalmi munkásságával a helybeli Mária kongregációt szolgálta, műveivel pedig rendtársaitól a "Magyar Tullius" megtisztelő jelzőt érdemelte ki. Itt fordította első könyvét A purgatóriumbeli lelkeknek állapotját (Nagyszombat 1718) a spanyol Martin de Roa († 1637) latin eredetijéből. Ezt az elmélkedő munkát 80-nál több példa élénkíti; s hozzá van csatolva Nádasi János Maria agonisantium mater című példagyűjteményének 17. századi magyar változata is. Egy győri lakos költségén látott napvilágot Hevenesi böjti elmélkedéseinek magyar fordítása, A negyvennapi böjtnek szentsége (Nagyszombat 1739); a győri kongreganistákén pedig egy keresztúti ájtatossága (A Kálvária hegynek szentsége, Győr 1739). Taxonyi főművére Az emberek erkölcseinek és az isten igazságának tüköreire (Győr 1740–1743) egy Győr megyei táblabíró adta a pénzt. A Tükör két könyvből, könyvenként három részből áll; egy-egy rész 12 történetet foglal magában, s mindegyik történethez három elmélkedés, "tanulság" tartozik. Taxonyi világiak olvasmányául adta ki szabályos szerkezetbe foglalt anekdotáit, amelyekben – szavai szerint – "kiki az ő lelkiismeretének mind szépségét, mind rútságát", mint tükörből láthatja meg. Elmélkedéseiben lehetőleg az egész erkölcstan tárgyalására törekedett, de megmaradt a minden hivő számára kötelező előírások körében. Történeteit javarészt egyházi szónokok számára kiadott, részben nálunk is megjelent példagyűjteményekből önállóan válogatta össze, s felhasználta Bonfinit és a győri rendház évkönyvét is. A Tükörben a katolikus prédikáció példa-anyaga laikusok magyar olvasmányává, újabbkori szépprózánk egyik fejlesztő tényezőjévé vált. Taxonyi egyenletes, magyaros stílusa nagymértékben hozzájárult, hogy munkája a 19. század elejéig kedvelt olvasmány maradt, s újabb kiadásokban is megjelent.

Az egyházi szónoklat

Az ünnepi prédikáció, az egyházi beszéd a barokk rendi pompa irányában fejlődött. Az egyház, a köz- és magánélet jelentős eseményei elképzelhetetlenek voltak az alkalom fényét emelő vallásos szónoklat nélkül. A 18. század folyamán beláthatatlan tömegben jelentek meg az ünnepi prédikációk, a gazdag családok kézről kézre adták a híressé vált szónokokat.

427Az ékesszóló papok beszédei visszhangoztak a katolikus rendi nacionalizmus jelszavaitól. A jezsuita Landovics István (1635–1690) nagy pátoszú, jó szónoki készséget eláruló beszédeinek előszavában büszkén jelentette ki, hogy a magyar nemzet sem hazája szűk voltáért nem bánkódik, sem azon nem búsul, hogy nyelve másokéval nem rokon, mert a betelepedett idegenek hamarosan elmagyarosodnak (Novus succursus, azaz új segítség, Nagyszombat 1689). Az ugyancsak jezsuita Csete István (1648–1718) egy kötetre való prédikációt írt a magyar szentekről (Panegyrici sanctorum patronorum regni Hungariae (Magyarország védőszentjeinek dicsérete), Kassa 1754), hogy honfitársait "ős eleink dicséretes és szent nyomdokinak" követésére buzdítsa.

A szónokok hangsúlyozták ugyan az értelmi meggyőzés fontosságát, de inkább érzelmi hatáskeltésre törekedtek, mert azt gondolták, hogy korukban, a "művelt században" több bűnt követnek el az emberek az érzelmek romlottsága, mint a tudatlanság miatt (Csete István: Sacri sermones (Szentbeszédek), Kolozsvár 1750). Az uralkodó típus emiatt a moralizáló beszéd lett, melynek hatékonnyá tételére általánosan elfogadott és széltében használt irodalmi eszközöket alkalmaztak. Baranyi Pál, aki imádságos könyve mellett jeles szónoklataival is nevet szerzett magának, úgy nyilatkozott, hogy "a külső és világi históriák, fabulák és apológiák nemcsak díszére, hanem gyakorta nagy világosítására is szolgálnak az igazságnak, amint mind a próféták, s mind az Ezópus fabuláiból kitetszik… Erre nézve a szentírás is az igazságnak világosabb kinyilatkoztatására a fabulákról emlékezik…" (Imago vitae et mortis (Az élet és a halál képmása), Nagyszombat 1712). Minél műveltebb volt a hallgatóság, annál bővebben ontotta a szónok a képeket, hasonlatokat, annál bőkezűbben szórta a tudós irodalom mitológiai fráziskincsét.

A jezsuita-tanítvány Padányi Bíró Márton (1693–1762) a metaforák egész rendszerét dolgozta ki beszédében. Mikor a veszprémi káptalan képviseletében részt vett az 1741-i országgyűlésen, Mária Terézia koronázására négyemeletes allegorikus házat épített fel: "Mely háznak első szegeletköve, erős és megmozdíthatatlan fundamentuma Felségednek [Mária Teréziának] szentsége; eleven kövei pedig az egész magyar nemzetnek egyenlő hívséggel és buzgósággal Felséged szeretetire gerjedező szívei." Az első emelet a királynő iránti "hív állhatatosság", a második a "magyar nemzetnek régi őseitől örökösült nemesi szabadsága", a harmadik a koronázás fölötti öröm, a negyedik a békés, dicsőséges uralkodás; a padlásra nyolc lépcső, a nyolc boldogság vezet (Fragmentum regnorum (Országoknak töredéke), Pozsony 1741). Bíró Márton egyik beszédében a világot nagy vadászterületnek mutatta be, ahol Krisztus a lelkek tőrbeejtésén fáradozó fővadász; Máriáról úgy prédikált, mint "minden isteni ajándékokkal és kegyelmekkel megrakott arany ház"-ról, melynek az adott alkalommal csak a második szoba második ablakán mer betekinteni; egy főrangú hölgyet mint "igen szerelmes nyőstényszarvast" búcsúztatott; egy urat a récéhez hasonlított, mert mindketten a mélységeket vizsgálják, nem úgy, mint a szarvas és a galamb.

428Az egyházi szónokok a gyönyörködtető hatás elérésére nyelvileg igen gondosan dolgozták ki beszédeiket. Leggyakrabban alkalmazott eszközük a rokonértelmű szavak, a párhuzamos szerkezetek halmozása volt, mellyel pompát, csillogást, szónoki bőséget értek el. Idézetek sorát hozták ugyanazon tétel bizonyítására, egy-egy szót jelzők sorozatával díszítettek. Felsorolásaikat szépen hangzó, numerosus mondatokba szerkesztették, az előadást szabályosan visszatérő retorikus kérdésekkel, felkiáltásokkal tették ritmikussá. Különösen elismerték a jezsuita Szabó István (1685–1753) ebbeli kiválóságát (Prédikációk, Sopron 1743; Három esztendőre való vasárnapi prédikációk, Nagyszombat 1746).

A barokk prédikáció érett stíluselemei megtalálhatók a református szónokoknál is, akik számára elsősorban előkelő személyek temetései szolgáltattak alkalmat a jezsuitákéhoz hasonló pompázó retorika megcsillogtatására. A leghíresebb barokk református szónok, Verestói György (1698–1765) kolozsvári tanár, utóbb erdélyi szuperintendens gondolati világának Descartes, Leibniz és Christian Wolff a fényt adó napjai, a nemesi hiúságot azonban éppúgy legyezgette, mint katolikus kortársai, s nem maradt el mögöttük a metaforák alkalmazásában sem. Egyik halotti beszédében (1730), melyet év elején mondott, amikor szokás szerint szolgát szerződtettek az urak, ő minden ember számára fogadott egyet, hogy minden órában a múlandóságra emlékeztessen; a neve: "keserű és senkinek nem kedvező Halál", akinek életrajzával (született a paradicsomban), lakóhelyének leírásával sem maradt adós.

A nemesi közönségnek szánt ünnepi szónoklatok mellett nagy virágzásnak örvendett ezekben az évtizedekben a szélesebb néptömegek számára írt templomi prédikáció-irodalom is. Ennek termékei azonban már e periódus népies irodalmának a kereteibe tartoznak.

A katolikus egyházi énekköltés virágzása

A katolikus egyházi ének fejlődése – miként arra már korábban rámutattunk – az első nagy gyűjtemény, a Cantus catholici (Katolikus énekek), (1651) megjelenése után két ágra szakadt: egy népszerű, a folklórral is érintkező szárnyra és egy a műveltebb egyházi s nemesi körök ízléséhez igazodó egyházi műköltészetre. Az előbbi típusba tartozó énekek túlnyomó része, főként Kájoni énekeskönyvének anyaga – mint láttuk – az előző periódus alkotása; az utóbbinak a fejlődése azonban csak a századforduló körül érte el tetőpontját, s termékeit elsősorban az újabb "Cantus catholici" kötetek őrizték meg. A kassai jezsuitáknak Szegedi Ferenc Lénárt püspök költségén megjelent Cantus catholicija (1674) mintegy 550, köztük kb. 420 magyar – jórészt az 1651-es kiadástól független – éneket foglal magában. Egy évre rá adták ki Nagyszombatban – a kassai felhasználásával – az első Cantus catholici új, bővített változatát Szelepcsényi György esztergomi érseknek ajánlva, s ez a gyűjtemény 1703-ban és 1738-ban (Cantus catholici ex editione Szelepcsenyiana (Szelepcsényi-kiadású katolikus énekek)) újból megjelent. Hoztak énekszövegeket az imádságoskönyvek is, például Baranyi Pál említett 429 Lelki paradicsoma, részben régebbieket, részben újakat; s akadnak kéziratos énekeskönyvek is, mint a közelebbről ismeretlen Szoszna Demeter György pannonhalmi bencés szerzetesnek az 1703. évi Cantus-kiadás egyik példányához hozzákötött, több mint négyszáz éneket tartalmazó gyűjteménye.

A felsorolt kiadványok új énekeiben a katolikus rendiség vallásossága szólalt meg: Mária "országunk istápja", "magyarok régi szent asszonya", "országunk tornya", tőle remélik a szerzők, "hogy elnyerhessük régi sorsunkat". A Regnum Marianum eszméjében megformálódott katolikus barokk hazafiság a Szoszna versgyűjteményében megőrződött darabokban fejeződött ki a legpregnánsabban. Az egyik ének írója Máriától, "az magyar nemzetnek régi Patrónájá"-tól kér segítséget Luther és Kálvin eretnekségének követői ellen; az országot ért rengeteg csapás szerinte "Az hitben válogatásnak, szabadságra lázodásnak" a következménye. Ebből a körből nőtt ki és vált népszerűvé a Boldogasszony Anyánk kezdetű népének, a 18. század népies hazafias költészetének ez a szép, katolikus szellemű darabja.

A moralizáló elemek – különösen a barokk irodalom állandó témája, a szerencse – szintén megfelelő képviseletet kaptak az egyházi énekben, mégpedig antik reminiszcenciák kíséretében. Egy ének kifejezetten a "friss ifjakat", "nemes úrfiakat" figyelmezteti a múlandóságra: "véletlen jön reátok a sor, Ez nap lehet a testetek por." A tudós költészet kelléktárából kerülnek a keresztény pokolba Tantalus, Sisyphus, az Aetna tüze; a múlandóságról írott énekbe a "gazdag lakodalmú" Epulo, a "széles birodalmú" Titus király.

Más versekben a barokk vallásos erotikája jelenik meg. Az egyik verselő az "édes gyönyörű szép Jézus"-hoz fordul, aki szerelmesen meg akarja ölelni a bűnös lelkét, egy másik az "ékes" Máriához beszél, kinek "emlőit Jézus szopta", s azt reméli, hogy isten anyja ezeket mutatva talál majd meghallgatást fiánál, mikor tisztelője kérését tolmácsolja. A szent szépségek világával szembeállították a szenvedésekét: az énekszerzők tudják, hogy Krisztus sebeinek száma 5440 volt, a töviskorona egymagában 72-őt ejtett, egész teste "A lába talpátul fogva… Tetejéig seb vala." A pokol kínjait a bibliai gazdag maga mondja el az egyik énekben: áspiskígyók és skorpiók szopogatják ujjait, nagy viperák rágják ajkait, száját parázzsal töltik meg, pöröllyel zúzzák szét lábszárait, kutyák tépik inait.

A különböző Cantus catholicik népes családjától jórészt független, egyéni vállalkozás terméke Náray György esztergomi kanonok (1645–1699) Lyra coelestise (Égi Lyra), (Nagyszombat 1695), amely máshonnan átvett darabok mellett mintegy száz új éneket tartalmaz. Náray nagy kedvelője a barokk allegorizálásnak. A zene – az összhangzat tudománya – az ellentétekben is egy cél felé törekvő dolgoknak, az égnek és földnek a harmóniáját juttatta eszébe. Könyvének a címe is titkos értelmű: a Lyra (Lant) csillagkép éppen tíz csillagból áll, ahány társországa van Magyarországnak; az égbolton a Nyilasra néz, amelynek jegyében áll az ország; minthogy pedig a Lant az uralkodó csillagképek közé tartozik, azt szeretné, hogy az ő Lyrájának énekei is ellenállhatatlanul ragadnák a lelkeket a földről az ég felé. Versei egy részével a kor misztikáját közvetítette; különösen szép litániaszerű szöveget írt a Jézus-szerelemről.

*

430A 18. század első felében az egyházi irodalom hagyományos műfajai a pompázatos barokk stílus köntösében fejlődésük csúcspontját érték el. A hitbuzgalom soha nem látott mértékben terjeszkedett ki, áthatotta a köz- és magánélet minden részletét, az ájtatosság formái és a divatba jött könyvek között nem egy a 20. századig élt a katolikusok körében. A vallásosság romantikus és szentimentális vonásai értékes elemekkel gazdagították az irodalom forma- és érzésvilágát, az egyházi barokk retorika elemei a rendi–nemzeti frazeológiára hatottak. Ezekkel az eredményekkel lezárult az a fejlődés, amelyben a vallásos, aszketikus nevelés igénye az irodalmat még a művészi eszközök tökéletesítésére ösztönözte; az egyházi műfajok további alakulása már kívül esik az irodalomtörténet érdeklődési körén.

Kiadások

Cantus catholici. III. Kiad. Raffaelli R. Rafaela. 1938. (MIR XXXIX.)

Irodalom

Bogisich Mihály: Magyar egyházi népénekek a XVIII. századból. 1881. – Bogisich Mihály: Szegedi Lénárt énekeskönyve. 1886. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. I–II. 1901. – Jablonkay Gábor: Taxonyi János S. J. XVIII. századbeli magyar író élete és erkölcstanító példatára. Kalocsa 1910. – Pehm József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora. Zalaegerszeg 1934. – Trócsányi Zoltán: Régi nyomtatványok nyelve és helyesírása. 1935. (Verestói Györgyről.) – Gacs B. Emilián: Szoszna Demeter György kéziratos énekeskönyve (1714–15). Pannonhalma 1938. – Trócsányi Zoltán: A szépirodalom üldözése. MKsz 1943. 433–435. – Alszeghy Zsolt: A XVIII. század katholikus egyházi éneke. It 1947. 34–37. – Koltay-Kastner Jenő: A magyar irodalmi barokk. BpSz CCLXVII. 1944. 65–77, 113–133.