53. NAPLÓ ÉS EMLÉKIRAT
(TARNAI ANDOR)

A kúriájukon élő nemesek irodalmi tevékenységének a legnépszerűbb ága a különböző rendű és rangú történeti feljegyzések, esetleg összefüggő történeti feldolgozások írása volt. Nagyobb igényű nemzeti történelem létrehozására a kor nemesei természetesen nem vállalkozhattak, ilyesmire ebben a korban már csak magas képzettséggel rendelkező, széles körű forrásgyűjtés alapján dolgozó szaktudósok, mint a jezsuita Timon voltak alkalmasak. Nagyszabású, művészi színvonalú önéletrajzok írására a nemesség átlaga körében szintén nem kerülhetett sor, ehhez hiányzott a nagy fordulatokban gazdag, drámai életpálya, az irodalmi műveltség, s az önelemzést, önvallomást lehetővé tevő ideológiai felkészültség. A naplóíró vagy történészkedő nemes a vallásos és a rendi szellemű politikai moralizálás elavult anyagából merítette az általános eszméket; s látóköre ritkán terjedt túl családja, birtoka, megyéje vagy legfeljebb a környező országrész horizontján. Ezért többnyire a legigénytelenebb napló-műfajt műveli, s amennyiben kísérletet tesz nagyobb kompozíció – história – létrehozására, kevés kivétellel, ezekre is rányomja bélyegét a naplóírás 431kisszerűsége, eszmei szegényessége. A nemesség kétnyelvűsége következtében a történeti feljegyzések nyelve vegyesen a latin és a magyar volt, az érdekesebb írások többsége azonban az utóbbin készült.

A nemesi napló és leszármazottai

A naplóírás divatja a családi bibliába rótt genealógiai feljegyzésekből, a levéltár iratainak rendezése közben gyűjtött jegyzetekből, nemzedékeken át húzódó perek állásának szinopszisaiból, a birtokállomány regestrumaiból, gazdasági elszámolásokból fejlődött ki. Ezeket az irományokat a családfő utódai érdekében mindig örököseire hagyományozta, akik azután folytatták az apák félbeszakadt jegyzeteit. A losonci Gyürky-család feljegyzései például 1637-tel kezdődnek, s leányágon 1814-ig folytatódnak; a Pálóczi Horváthok családi naplója 1622-től 1790-ig terjed. Az egymást felváltó családtagok a legcsekélyebb irodalmi igény nélkül, szűkszavúan írták meg a legfontosabb családi eseményeket, a birtokállomány változásait s közéleti (pl. alispáni) tényekedésük érdekesebbnek ítélt mozzanatait.

A folyamatosan vezetett naplók közül viszonylag legérdekesebb a Czegei Vass-napló, melyet az erdélyi család két nemzedéke, az apa, György (1659–1705) és a fiú, László († 1734) vezetett. A folyamatosság jóvoltából a családi, gazdasági és közéleti adatok alkalmi közlőinél kétségtelenül magasabb színvonalon állnak, mondataikat azonban többnyire éppoly hanyagul vetik oda, mint amazok. Hosszabb, folyamatos szöveg csak az év terméseredményének, az időjárásnak összefoglalásában, s évet, hónapot kezdő vagy berekesztő imádságokban található náluk; a történetek elmondásában csak akkor nem szófukarok, ha valami rendkívüli, fontos esemény tanúi lehettek. Czegei Vass György leírta például II. Apafi Mihály lakodalmát, a portai követ fogadását "azokért, az kik jelen nem voltak"; máskor viszont kitért a tüzetes ismertetés elől, mert amit látott, hallott, nyomtatásban is megjelenik majd. Hasonló technikával írta feljegyzéseit az időben utolsó számottevő naplóíró, Halmágyi István (1719–1785), az erdélyi főkormányszék tisztviselője. 1762–1769 között vezetett részletes naplója különösen értékes művelődéstörténeti anyaga révén érdemel figyelmet. A naplóírók a leírt események mellé, ha lehetett, iratokat is mellékeltek vagy utaltak azok lelőhelyére.

A naplóírók egy népes csoportja csak bizonyos történeti jelentőségű események idején vette kezébe a tollat. Ezek egyik típusa az országgyűlési napló, melyet a követek többnyire hivatalos minőségben vezettek, s ezért voltaképpen a hivatalos megyei iratok sorába tartozik. A Rákóczi-szabadságharc mozgalmas évei alatt azonban sokan maguk számára is írtak feljegyzéseket országgyűlések alkalmával vagy attól függetlenül. A Pozsony-vidéki Berényi Ferenc 1704–1710 között írta feljegyzéseit; Bivolinyi István után 1710–1711-ből maradt napló, amikor Ebergényi László császári tábornok mellett teljesített szolgálatot.

Az ilyen alkalmi naplóírók között a legjelentősebb művet az erdélyi Wesselényi István (1674–1734) hagyta hátra. Élményeit időtöltésül akkor jegyezte fel, mikor apósával, Bánffy György gubernátorral együtt a kurucok elől Nagyszebenbe húzódott (1704–1705, 1707–1708). Az eseményeket utódai számára 432írta, de nem remélte, hogy "mint valami nagy és bölcs dologból vagy könyvből valakinek nagy épületét" szolgálhatná vele; a gondolatvilág, a stílus, a leírások terjedelme és tárgyilagossága mégis messze az átlag fölé emeli. Wesselényi István szerint "az ember élete csak nyomorúság", kénye-kedve szerint hányja-veti a szerencse, állandó nyugodalmat csak a sír és túlvilág adhatnak. Mély református vallásossága az év elejére írott imádságokban, elmélkedésekben nyilatkozik meg; ezeket irodalmilag igényesebb formában, az ószövetség egyes könyveinek ritmikus prózájában fogalmazta. Az eseményekről, hírekről tárgyilagos hangon, az élőbeszéd közvetlenségével beszélt. Hűen leírta a császári hadparancsnokság önkényességét, a német katonaság pusztításait, akik még a labanc urak jószágát sem kímélték, a Szebenbe szorult arisztokraták rút torzsalkodásait, kiaknázta a bécsi újságok híranyagát, a fontosabb hazai és külföldi diplomáciai aktákat teljes szöveggel lemásolta. Különösen értékesek a Bethlen Miklóssal és Bánffy Györggyel foglalkozó részletek. A politika mellett az irodalom is érdekelte: 1707-ben lemásolta a nagyszebeni jezsuiták iskoladrámájának latin programját, megőrizte Bethlen Sámuel magyar nyelvű halotti búcsúztató versét stb.

A nemesi naplók csupán mint köz- és művelődéstörténeti, s ezen felül mint az általános köznemesi gondolkodást jellemző források jelentősek, mert irodalmi érték csak alkalmilag akad bennük. A vegyes tárgyú, rendezetlen feljegyzések egyrészt azáltal válhattak irodalmi jelentőségűvé, hogy a vallásos érzés és a közéleti tapasztalat átadására való törekvés által olykor egy személy életét és az abból levonható tanulságokat summázó önéletírás forrásaivá lettek, amint azt Bethlen, Rákóczi, Károlyi, Ottlyk, Teleki esete mutatta; másrészt pedig annak következtében, hogy az adatok történeti műben való összefüggő előadására serkentették a tulajdonost.

A naplóírás gyakorlatából kifejlődő történeti összefoglalások többnyire latin nyelvűek. Szirmay András (1656–1724) Sáros megyei földbirtokos, Rákóczi szenátora saját feljegyzései és a számára hozzáférhető hivatalos iratokra támaszkodva írta meg, Historia motuum Hungariae sui temporis (A korabeli magyarországi mozgalmak története) címmel, korának történetét. A század első felének legnagyobb adatgyűjteménnyel dolgozó historikusa Kolinovics Gábor (1698–1770) volt. Fő művében a Commentariorum de rebus Ungaricis libri XIII-ban (Feljegyzések a magyarok történetéről 13 könyvben) Magyarország 1701–1720 közötti történetét írta meg, a kortársak visszaemlékezései mellett sok irat felhasználásával. Munkáját a Rákóczi-szabaságharc idejére vonatkozó páratlanul gazdag anyaga tette a 18. században igen népszerűvé s biztosít számára máig elsőrangú forrásértéket. A kuruc háború számos érdekes epizódját egyedül Kolinovics munkája örökíti meg, olykor népi elbeszélések nyomán. Másik munkáját, Nova Ungariae periodus (Magyarország történetének új szakasza)című könyvét, az 1741-i országgyűlés történetét, szerényen "narratio"-nak (elbeszélés) mondja, ami több az egyszerű diétai naplónál, de kevesebb a kimerítő históriánál.

A nemesi történészkedés igazi területét azonban nem az országos politikai események, hanem a családi genealógia, a rokonsági kapcsolatok felderítése képezte, ami nemegyszer örökségi perek miatt vált szükségessé. A család előkelőségét is emelte a régiség, és ezért nemegyszer a honfoglaló vezérek vagy 433éppen a hun hősök között próbálták az ősapát kimutatni. A számos nemesi genealógus közül Mikola László nyomtatásban is megjelentette famíliájának eredetét (Genealogia perillustris familiae Mikola de Szamosfalva (A nemes Szamosfalvi Mikola-család leszármazása), 1730), másik könyvében, a Historia Genealogica-Transylvanicában (Erdélyi családok származástörténete), 1731) pedig az erdélyi családok történetével foglalkozott. A családtörténet mellékágaként megjelent a nemesi földrajz is: Dobai István református pap – a régi jó idők buzgó dicsérője – Tisztesség oszlopa (Kolozsvár 1739) címmel Hunyad megye helységeit vette sorra, és megírta, kik voltak és kicsodák a jelenlegi földesurak.

Cserei Mihály

A kor legjelentősebb magyar nyelvű históriáját Cserei Mihály (1667–1756) írta. Apja – I. Apafi Mihály asztalnoka, majd fogarasi kapitány – a jómódú nemességhez tartozott. Fia a székelyudvarhelyi református kollégiumban tanult, de magasabb műveltséghez az iskolában nem jutott; történelmi és jogi ismereteit állandó olvasgatással gyűjtötte. Mint Teleki Mihály inasa részt vett a zernyesti csatában, utóbb Thökölyhöz csatlakozott és vele bujdosott a Havasalföldön. Hazatérve Apor István erdélyi kincstartó titkára lett, s így jártasságot szerzett a gazdasági adminisztrációban, és beleláthatott a korabeli Erdély korrupt politikai viszonyaiba. A Rákóczi-szabadságharc alatt a kurucok elől Brassóba húzódott, utána birtokán gazdálkodott.

Históriáját 1709 decemberében kezdte el brassói kényszerű tétlensége idején ("nem lévén mivel töltenem időmet"); magyarul azért írta, mert "maga nemzetinek akart inkább szolgálni, s magyar nyelven hogy tudja akárki olvasni". Könyvébe Erdély históriáját foglalta I. Apafi Mihály fejedelemségétől 1712-ig, ahol az előadás csonkán, mondat közben szakad meg.

Munkájában a történetírás és a szubjektív emlékirat vonásai keverednek. Történészi tulajdonság, hogy a bevezető fejezetben áttekintést ad a korábbi irodalomról; Istvánffy után már csak Erdély történetíróival foglalkozik, mert hazája önálló állammá lett. Közvetlen elődei közül Kemény János önéletírását, Bethlen Jánosnak, valamint két szász krónikásnak, Haner Györgynek és Franck Bálintnak a könyveit emeli ki; Szalárdit, úgy látszik, nem ismerte. Kora historikusaihoz hasonlóan szigorú évrendben haladt, saját tapasztalata és a kortársak vallomásai mellett hivatalos iratokat is használt, s kifejezetten történetírói érdem, hogy a hazájabeli eseményeket gyakran igen ügyesen kapcsolta egybe az európaiakkal. Forrásai ebben a tekintetben külföldi újságok ("novellák") voltak. Az emlékirathoz közelít viszont Cserei azzal a kijelentéssel, hogy "én históriát írni nem akarok, mert ha akarnék is, ahhoz való kapacitásom nincsen, bízom másokra, nálamnál jobbakra s tudósabbakra"; önéletrajzi részleteket ("magamon esett dolgokot") azzal a szándékkal kevert a történeti anyagba, "hogy akik Isten akaratából successoraim lesznek, azokból tanulják és lássák, mennyi változásokban forgatott Isten engedelméből e rossz világ engemet".

Cserei szemléletének két legfőbb sajátsága: az erős erdélyi patriotizmus és a köznemesi látásmód. Eszményképnek Erdély "aranykorá"-t tartotta, amikor 434hazáját a török hatalom védelme alatt nemzeti fejedelmek kormányozták. A bajok forrását elsősorban az "idegenekben" jelölte meg, Magyarország is az idegen uralkodóház miatt hanyatlott le; ezért Zrínyi Miklósról, majd pedig a Wesselényi-szövetkezés áldozatairól a legnagyobb elismeréssel beszélt. Erdélyben azonban a magyarországiak is idegeneknek s a bajok okainak számítanak szerinte, s ezért már Históriáriájának elején honfitársai lelkére kötötte: "magyarországiakkal ne cimborálj!" Erdély császári uralom alá kerülése után a Lipót-féle diplomában látta az ország boldogulásának legfőbb zálogát, feltéve, hogy a vezető politikusok az abban körvonalazottnál nem engednek nagyobb befolyást a németeknek, akiket különben ő is a magyarok "természet szerént való" ellenségeinek tartott. Thököly alatt szerzett tapasztalatai, valamint transzilván nacionalizmusa akadályozta meg, hogy Rákóczi Ferenc szabadságharcához csatlakozzék. Nem volt azonban labanc sem. Egyformán kárhoztatta mind a kurucok, mind a labancok rablásait, nemegyszer szégyenkezett a magyarok vereségei és fegyelmezetlensége miatt.

Az elégedetlenkedő Cserei valamiféle patriarkális színezetű nemesi demokráciát tartott kívánatosnak és élesen elítélte az arisztokrácia bűneit. Politikai tételét úgy fogalmazta meg, hogy a főurak saját érdekeikért, a "privatumért" feláldozzák a közjót (publicum bonum), "s nem veszik eszekben, mikor a publicum oda leszen, bizony a privatum sem durál akkor. Az Isten szánja meg szegény országunkat, s adjon valaha igaz hazafiakat boldogtalan nemzetünknek". Nevetségessé tette az újkeletű grófi és bárói címeket, az arisztokráciát okolta az erdélyi pénztelenségért, a kereskedelem pangásáért, az idegenek hivatalba ültetéséért. A nemesi morál nevében kárhoztatta az osztályát tönkrejuttató költekezést, a divathóbortot, s példaképül a takarékos szász polgárokat állította. Még az a rousseau-ista jótanács is kiszaladt a tolla alól, hogy az anyák ne adják dajkaságba gyermekeiket. A földesúrtól azt kívánta, hogy "ne bánjék úgy a jobbágyaival, mint a barmokkal"; mikor azonban a kuruc paraszt katonák a szatmári béke után "a régi státusra visszajövének, letevén a forgót és farkasbőrt", reakciós nemesi nézetet elárulva írta, hogy "nem disznó orrában való az arany karika". Köznemesi elégedetlensége 1723-ra terjedelmes tervezet megírására ösztönözte. Ekkori Projectumában gazdasági (adózás, katonatartás), kormányzati és igazságszolgáltatási reformokat terjesztett elő, melyekkel az arisztokrácia befolyását szándékozott visszaszorítani a gazdag nemesi réteg javára.

Cserei elég tájékozott volt kora közkeletű politikai bölcselkedésében. Históriájában nemegyszer zárt le egy-egy epizódot közhasznú jótanáccsal; történeti olvasmányait a lapszélen saját tapasztalataival, az erdélyi és a magyar történelemből vett példákkal egészítette ki. Plutarkhosz Moraliáinak latin fordítását olvasva mintegy 180 bölcs mondást és apró történetet jegyzett fel, részben a múlt nagy alakjairól (Zsigmond király, Mátyás), részben kortársairól (Bánffy György gubernátor, Apor István, Bethlen Miklós); megörökítette nagyapja, apja, sőt saját maga bölcs feleleteit is, a bibliai és Seneca-idézetek társaságában foglalkozott néhány szólás eredetével (pl. "Sokat ett az az ember a Dóczy szalonnájában" stb.). Cserei még Brassóban, 1709-ben olvasta Josephus Flavius De antiquitate Judaica et de bello Judaico (A zsidó háború)című művét, s akárcsak Plutarkhosznál, 435itt sem fukarkodott a marginális jegyzetekkel. Észrevételeit utóbb Compendium theologicum et politicum azaz oly együgyű írás, melyből mind lelked idvességét, mind világi életednek rendes folytatását rövideden megtanulhatod címmel vaskos könyvben szerkesztette össze utódainak okulására. Politikai és morális elvei azonosak benne a Históriában kifejtettekkel, csak gyakran világosabban beszél, mint a folyamatos elbeszélő munkában. Élete végső tanulságait – szentenciák formájában – végrendeletében fogalmazta meg, hogy gyermekei "mind lelkök üdvösségét, mind világi csendességben való életeket jó renddel tudhassák folytatni". A vallási tanítások terén a szentencia-gyűjtemény legfőbb forrása a biblia; világi tanácsaival pedig a nemesi életforma stabilitását kívánta erősíteni: a fösvénység és tékozlás között a "középutat" ajánlotta; pártolta a tanulást – különösen a jogét –, mert ha "nem tanultok, a paraszt ember gyermekeinél is alább valók lesztek".

Cserei további művei a kor tipikus termékei közé tartoznak: megírta családjának történetét, szerkesztett jogi munkát, összefoglalta pereinek állását, jegyzékbe vette birtokait, egybeállította kortársainak listáját, s szép számú alkalmi versezetet is szerkesztett. Maradandót csak Históriájának megírásával alkotott, melyben jó elbeszélőkészséggel, az erdélyi élőbeszéd nyelvén és stílusában, a mai olvasó szemében nemegyszer patriarkális bájjal örökítette meg a kor provinciális nemesi világát.

Apor Péter

Cserei egykori principálisának unokaöccse, Apor Péter (1676–1752) Kolozsvárt és Nagyszombatban a jezsuitáknál tanult, az utóbbi helyen filozófiai magisteri címet szerzett. A Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok közé keveredett, s bár voltaképpen nem csatlakozott hozzájuk, a császáriak egy időre fogságba vetették. 1709-től a Sepsi, a Kézdi és az Orbai szék, valamint Miklósvár főkapitányi tisztét viselte, 1712-ben báró lett. Katolikus létére sem emelkedett a hivatali ranglétrán, pedig tanácsúr szeretett volna lenni. Mint hasonló műveltségű kortársai, ő is tétlenségre kárhoztatva foglalkozott irogatással: brassói fogságában (1706) megverselte raboskodása történetét, majd öregkorában, unaloműzésül egész sor munkát szerkesztett. Kapcsolatban állt Csereivel, átvette fogalmazványait, ismerte Projectumát.

Családjának történetét Lusus mundi et ejusdem actus scenicus (A világ játéka és annak színszerű megjelenítése), (1727) – jellegzetesen barokk – címmel, latinul írta meg. Az indítékot hozzá még Apor Istvántól, illetve Gyöngyösi István Kemény Jánosának Apor Istvánhoz intézett ajánlásából kapta (Lőcse 1693), ahol a költő az Apor-család eredetét a honfoglalás korára vezette vissza. Apor Péter azt akarta részletesen bizonyítani, hogy családja Szkítiából származik, és kezdettől fogva az előkelő nemességhez tartozott. Névadó ősnek Árpád állítólagos fiát, Opart tette meg, akinek vezérsége alatt vitézkedett szerinte Botond Konstantinápolynál. Családtörténetét oklevelekkel kísérte, amiket még nagybátyja kezdett összegyűjteni. Korának eseményeit Synopsis mutationum (Összefoglaló kép a változásokról) címmel ugyancsak latinul írta 436meg. Születési évétől 1749-ig mondta el benne a tekintélyes részben önéletrajzi érdekű eseményeket.

Legmaradandóbb műve a Metamorphosis Transylvaniae (Erdély átváltozása), (1736), melyben a nemesi moralizálás szellemében a "régi jó" erdélyi szokásokat örökítette meg. Az első fogalmazványt odaadta Csereinek, aki egész sor bővítést írt hozzá. Apor ezeket mindenestől belevette könyvébe, s az ilyenformán mintegy negyedrészben Cserei szövegezése. E művét magyarul írta, hogy "tisztábban és értelmesebben" fejezhesse ki magát, és "a maradváink is jobban megérthessék".

Erdély "változás"-ának kezdetét 1687-től számította, "az mely esztendőben a német legelsőbben bejöve". Azóta uralkodik hazájában a "náj módi", mellyel szemben a német befolyás előtti állapotot, vagyis a független Erdély szokásait kívánta megörökíteni. Bethlen Gábor és a Rákócziak korát azonban legfeljebb csak meséből és olvasmányaiból ismerte, s ezért ha a "boldog időkre" emlékezett vissza, nagybátyjának, Apor Istvánnak életmódja és udvara s Apafi Mihály uralkodásának utolsó évtizede lebegett a szeme előtt. Könyvében az úri osztály 1687 előtti szokásait, ruházkodását, szórakozását, utazását, házassági s temetési ceremóniáit, a fejedelmek korának tisztségeit, a katolikus vallás akkori állapotát örökítette meg elég részletes leírásban, de a teljességre nem törekedve.

Apor Péter moralizáló író: a Metamorphosisban a régi erényeket, az "alázatosságot, együgyűséget, igaz atyafi szeretetet" magasztalta; ha ezek visszatérnének, véleménye szerint Erdély ismét boldog lenne. A boldogságon közelebbről a nemesség anyagi jóléte értendő nála, a "náj módi"-nak éppen azért ellensége, mert koldussá teszi az országot. Élénk színekkel festette az egykori bőséget: olcsó volt a kenyér, "hozták más országból búzánkért, gabonánkért a sok aranyat, tallért, az két szemeimmel láttam, s mint gyermek játszottam is véle". A jelenkor nyomorúságának egyedüli oka viszont a német hatásra lábra kapott divathóbort. "Nézd meg, erdélyi ember! – fakad ki egy helyen –, hogy bizony nem a császár adója szűkíti Erdélyben a pénzt, hanem feleségtekre, leányotokra való haszontalan cifrázás" sepri ki, az teszi szegénnyé az országot.

Apor Péter nem volt harcias természet; személy szerint nem is nagyon hitt a régi erények visszatérésében, s könyvét sem röpiratként, hanem emlékeztetőül írta meg az utókor számára. Vele a nemesi patriarkalizmus első jelentős irodalmi képviselője lett, de már nála kiütköznek a szemlélet ellentmondásai. Élete végén a mintaképnek vett Apor István is tartott német szakácsot, és ő volt az, aki elsőnek hozott be külföldről kristályedényeket. Kiderül a Metamorphosisből az is, hogy régen azért nem volt nyomasztó a pénzhiány, mert pénzre nem volt szükség: "… olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül is keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jóllakhatott volna." Mikor a címkórság ellen szónokol, a régi családok befolyását félti, mert az ő korában már olyan báró is volt Erdélyben, akinek az apja "az eke szarvát fogta és robotára a földesurának bejárt".

Tudatos stílusművészetet mellőzve, kortársaihoz hasonlóan ő is a beszélt nyelvet írta. A tárgyhoz illő borongós hangulat, régies nyelv, valamint a leírások 437érdekessége és elevensége azonban könyvét máig élővé teszik. Maga az író is a családi körön túlmutató jelentőséget tulajdonított neki, és egyéb történeti munkáival együtt az erdélyi gubernium levéltárában tétette le kéziratát.

*

A 18. század első felében virágzó nemesi napló és dilettáns történetírás a nemesség irodalmi műveltségének és tevékenységének egyik alaprétegét alkotta. A történeti feljegyzések, összefoglalások a későbbi szakszerű történetírás nélkülözhetetlen forrásai lettek, egyúttal azonban a nemesi irodalom fejlődésének az útját is egyengették. A nemesi patriarkalizmus szemlélete és világa, mely a 19. századi szépirodalomnak állandó témája lett, ezekben a naplókban, historizáló emlékiratokban jutott el első ízben – ha még oly gyarlón is – az irodalmi kifejezés, megfogalmazás szintjére. A 18. századi történeti iratokat ugyan többnyire praktikus tudnivalók megörökítésére vagy közéleti, morális tanulságok levonására szerkesztették, feltűnnek azonban már bennük az anekdotikus elemek, melyek később a világi elbeszélő próza táplálóivá válhattak.

Kiadások

Miklósvárszéki nagyajtai Cserei Mihály Históriája. Kiad. Toldy Ferenc. 1852. – Altorjai b. Apor Péter munkái. Kiad. Kazinczy Gábor. 1863. (Metamorphoses Transylvaniae. MHHS XI.) – Történelmi naplók. 1663–1719. Kiad. Thaly Kálmán. 1875. (Bivolinyi István.) – Aigner Lajos: Cserei Mihály végrendelete. TT 1881. 148–157. – Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI–XVIII. századokból. Kiad. Szopori Nagy Imre. 1881. (Pálóczi Horvát-család naplója. MHHS XXXI.) – Szathmáry Károly: Gróf Bethlen Miklós tragoediája. TT 1891. 1–60. (Wesselényi István naplója.) – Ferenczi Zoltán: Cserei Mihály följegyzései. TT 1893. 146–160, 232–249. – Czegei Vass György és Vass László naplói. 1659–1739. Kiad. Nagy Gyula. 1896. (MHHS XXXV.) – Kis Bálint: Cserei Mihály krónikásunk családi emlékirata. TT 1901. 280–293. – Br. Apor Péter verses művei és levelei (1676–1752). I–II. Kiad. Szádeczky Lajos. 1903. (Jelentékeny részben mások, pl. Szentpáli, Cserei írásaival. MHHS XXXVI–XXXVII.) – Csoma József: A Losonczi Gyürky István családi naplója. TT 1903. 446–455. – Szádeczky Lajos: Cserei Mihály jegyzőkönyvéből. TT 1903.481–582. – Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI–XVIII. századokból. Halmágyi István naplói (1752–53, 1762–69) és iratai (1669–1785). Kiad. Szádeczky Lajos. 1906. (MHHS XXXVIII.) – Szádeczky Lajos: Cserei történetbölcseleti műve. TT 1906. 445–522. (Compendium theologicum et politicum.) – Apor Péter: Metamorphoses Transylvaniae. Kiad. Wildner Ödön. 1927. – Pálffi Márton: Cserei Mihály történeti adomái és apoftegmái. ErdMúz 1935. 249–268. – Erdély öröksége. VII. Kiad. és bev. Tolnai Gábor. [1942.] (Apor Péter.)

Irodalom

Szilágyi István: Adversáriák Csereihez. Új MMúz 1855. I. 13–53. – Abafi Lajos: Cserei Mihály, a történetíró. TT 1880. 561–570. – Balló István: Apor Péter élete és működése. Csíkszereda 1897. – Szádeczky Lajos: Cserei Mihály jegyzőkönyvei. Száz 1903. 895–906. – Banczik Samu: Nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály. Kolozsvár 1905. – Ferenczi Miklós: Hadadi br. Wesselényi István élete és naplója. Kolozsvár 1910. – Matskássy Antónia: Halmágyi István "Naplói"-nak művelődéstörténeti mozzanatai. 1912. – Tolnai Gábor: Erdély változása. Végzetes esztendők. 1945. 75–99. – Lásd még a kiadások bevezetéseit.