43854. NEMESI KÖLTÉSZET
(TARNAI ANDOR)

Az udvarházak költészetében leegyszerűsödve, a vidéki nemes életformájához idomulva jelennek meg a 17. századi barokk udvari irodalom és az ekkor népszerűsödő jezsuita poézis formái. Verseket a kor csaknem minden nemes embere írt; az iskolai oktatás nyomán ez éppúgy hozzátartozott műveltségéhez és életformájához, mint alkalmilag egy pohárköszöntő vagy beszéd elmondása. A nemesi verselők nem is tartották magukat költőnek, mint számos utóduk még a 19. század elején sem; szerzeményeiket nem is adták nyomdába. A versírás gyakran hangoztatott indoka az unaloműzés, szórakozáskeresés volt. Az olyan kitételek, mint a "munkámmal mulattam időmet", "azzal távoztattam gondolkodásimat", "ilyen fáradtsággal akkor mulatoztam" minden korabeli nemesi poétát jellemeznek. Versszerzésre ösztönzött valamely tárgy megörökítésének az igénye is, egy-egy szűk társas csoport gyönyörködtetésére. A nemesi szórakozáshoz hozzátartozott a csúfolkodás, gúnyolódás is más kárára; az üdvözlő versek emelkedett tónusa mellett ez a nemesi költészet másik alaphangja. Az unatkozó verselők kedvüket lelték a rímfaragásban, a fejtörést okozó, időrabló formai akadályok legyőzésében, a barokk verselés mesterkélt alakzatai ekkor terjedtek el széles körben. A 18. század első felének nemesi versszerzése még erősen két nyelvű; a magyar nyelvű szerzemények azonban többségben vannak, az e körbe tartozó latin versszövegeknek pedig nincs különösebb irodalomtörténeti jelentőségük.

Elbeszélő költészet

Az epika rangosabb formái elcsenevészesedve éltek tovább a nemesség körében. Tolvay Ferenc, aki előbb losonci rektorból lett a nógrádi felkelők hadnagya, majd a murányi vár porkolábja, 1706-ban Mint folyt Magyarország dolga in annis proxime elapsis 1703, 1704, et 1705 címmel a szabadságharc három évének történetét verselte meg, de munkájából csak a Zólyom várának elfoglalását tartalmazó részlet maradt fenn. Az eseményt száraz történeti hűséggel írta meg, igyekezve morális, politikai tanulságokkal szolgálni: megverselte ezért Rákóczi egyik hadi ediktumát, valamint a német őrség kapitulációja után tartott hálaadó istentiszteleten elhangzott prédikációt is. Rövid Magyar Mars című másik munkájáról csak egy 1707-ben kelt levélből van tudomásunk.

Az udvari epikának Gyöngyösi-féle típusa, eredeti funkcióját elvesztve, halotti búcsúztatókban tengődött tovább. Az egyházi szónokként már említett Verestói György Bánffy Kata temetésére írott versét négy részre osztotta; feldolgozta benne az elhunyt egész életét, beszélt őseiről, származásáról, "kegyes életének egész folyásáról", végül pedig halálának történetét adta elő. Epikus invokációval kezdődik a Bánffy György, Kata testvére fölött mondott temetési verse is.

Halotti búcsúztató szerepét tölti be Tóth István elbeszélő költeménye ( Versezet… Cziráky József ezeres kapitánynak életéről), az ún. Cziráky-eposz, melynek hőse, Cziráky József, a Vas megyei felkelő nemesség ezredese, 1742-ben Prága ostrománál esett el. Az író, mint Cziráky titkára, elkísérte urát a csehországi 439harctérre, és így hiteles tudósításban írhatta meg a történetet. Az események elmondását a pozsonyi országgyűléssel kezdte, ahol a nemesség "életét és vérét" ajánlotta fel Mária Teréziának; ezt követte a hadrakelt sereg elvonulása Bécsen át a hadszíntérre; a kisebb-nagyobb hadiesemények leírása; végül a hős halála. A 12 részre osztott költemény Toldalékában az író a halotti búcsúztatók szokása szerint az özvegy bánatát rajzolta. Tóth István a krónikás hűséggel előadott sovány eseményláncolatot Gyöngyösi mintájára gazdagon felékesítette mitológiai képekkel, hasonlatokkal, Zrínyitől pedig az invokációt, számos képet, a seregszemle előadásának módját merítette. Jól ismerte Vergilius Aeneisét is, az eposzműfaj számos szerkezeti és stiláris kellékét innen tanulta.

Az erdélyi Dálnoki Veres Gerzson kuruc kapitány, utóbb szolgabíró 1708– 1711 közötti életefolyását írta meg négyesrímű tizenkettősben, "hol maga mulatságából, hol néha-néha bújából és jó uraimnak is kérésekre". Megverselte az 1716–22 éveket is, de ez a rész nem ismeretes. Hangsúlyozta, hogy tanulatlan költő, de azért tudta, hogy az események előadására Homéroszra, Barclayra lenne szükség, akit ő Bajehejusnak hív. Dálnoki Veres nagy erdélyi patrióta, és tanáccsal akart szolgálni, "hogy a fenn köpő s Erdélyben bejött s kérkedő, cifra paszomántos, nyegédes magyarországi, tótországi fiak miképpen zaboláztassanak meg kérkedésekről", de erről alig néhány megjegyzése van. Bőven beszél viszont kvártélyokról, szállásadó asszonyokról, borról, az elesettek kifosztásáról, a Szirmay család nagymihályi kertjéről, amihez foghatót még soha nem látott. A minden költőiséget nélkülöző vers csak ott csillan meg, ahol a Magyarország, Erdély hallj új hírt!… kezdetű kuruc ének sorait illeszti be versezetébe, vagy amikor a gyöngyösi pestisjárványról a népszerű panaszénekekre emlékeztető strófákat írt:

Reggel két sorjában városnak hosszára
Házak alatt rakva a koporsó vala;
Tizenkét óráig azt temették vala,
Két órakor annyit meg kivittek vala.

Kiket temettenek szintén el estvéig,
Megannyi holt másnap reggelre virradtig.
Nincsen olyan kőszirt, ki nem siránkozik,
Istennek ostora azhol így láttatik.

A 18. század első felének nemesi epikusai képtelenek voltak igényesebb költői alkotás létrehozására. A nemesi életmód kisszerűsége nem igényelt nagyobb kompozíciót, a művek részekre töredeztek, az elbeszélő mozzanatok gyakran más műfajokban elkeveredve jelentek meg. A nemesi társaságokban szájról szájra járó anekdoták gyakran váltak alkalmi költemények, nemesi életképek, paszkvillusok epikus betéteivé. A Beniczky Gáspár ellen írt paszkvillusokban (1708, 1709) például egymást érik az apró történetek, a névtelen verselő azonban csupán a megtámadott személy vallomásaiként halmozta azokat egymásra. Az elparlagiasodott epika szinte szétolvadt az alkalmi költészet különböző verstípusaiban.

440Alkalmi és lírai verstípusok

A nemesi barokk poézis 17. századi műfajai közül a harcra buzdító, az ellenséget támadó, publicisztikus hangvételű verstípusok szinte teljesen eltűntek. Egy-két elkésett emlékükről a Thököly-kori kuruc nemesi költészet kapcsán emlékeztünk meg. Az egyéni panasz hagyományos költői műfajainak (bujdosó ének, rab-ének stb.) is alig akad művelője e kor nemesi versszerzői között: Lipthay András (1649–1714) császári huszártisztnek francia fogságban írt, hazavágyódást tolmácsoló szép verse (Állhatatlan voltát, Ily hirtelen multát Szerencsémnek vizsgálván… 1703), valamint az árulóvá lett Bezerédy Imre kuruc brigadérosnak kivégzése előtt mondott búcsúéneke (Boldogtalan fejem, mire jutott igyem… 1708) csaknem elszigetelten állnak a kor emlékei között.

Nagy népszerűségnek örvend viszont a moralizáló, bölcselő vers, melynek barokk változatát Beniczky Péter tette divatossá, a századforduló évtizedeiben pedig elsősorban a históriaíró Cserei Mihály művelt. Számos versének a tárgya a "rossz haszontalan nyavalyás bús élet", a "hitván világ" miatti panasz. A föld "bujdosás völgye", ahová "küldetett az ember naponkint szenvedni"; "nincs állandó nyoma semmiféle rendnek", a szenvedés örök törvényszerűség:

Jobb volna embernek soha nem születni,
Vagy ha már született, mindjárást meghalni,
Sötét föld gyomrában csendesen nyugodni,
Rossz hitván világnak jovát nem kóstolni.

A mélységes pesszimizmust a síron túli boldogság hite enyhíti; az élet mindennapos bajait a keresztény-sztoikus életbölcsesség egyes elemei segítik elviselni: hatalmas úr és szegény egyformán szenved; a gazdagság, a jólét csak "csalárd cifraságok"; "ne vesd reménységed soha emberekben"; nem érdemes semmin túlságosan búsulni, mert minden mulandó; ne törődj az "irigy gonosz nyelv" beszédével stb. Az általános szabályokat az Apor István szolgálatában megismert udvari bölcsességek egészítik ki, ezeknek egy-egy tételét Cserei ügyes epigrammába tudta foglalni:

Udvarban csendesen aki akar élni,
Sokat látni kell, de keveset szóllani,
Minden bosszúságot békével szenvedni,
S maga hivatalját igazán folytatni.

A nemesség körében különösen azok az alkalmi műfajok voltak kedveltek, melyek a nemesi társas- és közélet eseményeihez kapcsolódtak. Ezek egyike a szerzetes költők által is kedvelt heroida, melyre magyar nyelven Gyöngyösi is példát mutatott Kemény Jánosában. A kor két legszebb fiktív verses levelét szintén Cserei Mihálynak köszönhetjük, aki Thököly mellett való bujdosásában írt a kuruc fejedelem, illetve az akkor Bécsben őrzött Zrínyi Ilona nevére egy-egy heroidát (Eredj, siess, kérlek…, Isten hozzád szívem…). A korábbi periódus hangulatát és stílusát idéző költemény-párban az egyéni és a nemzeti 441sors, a szerelem és a szabadság természetes, mélyen átérzett egységbe olvad össze:

Megadja az Isten magyar kívánt javát,
Noha most érezi ínségeknek savát.
Ám ússza csak által nyomorúság tavát,
Meghallom gyönyörű szeretőmnek szavát.

A 18. század első felében a magyar nyelvű verses levél egyelőre alacsony szintre süllyedve élt tovább: atyafiságos levelekben kedveskedően versbe foglalták a záradékot, idegenben lakó családtagok versben gratuláltak egymásnak, a nemesurak verses levél kíséretében ajándékozták meg rokonaikat, ismerőseiket. Az ekkor kialakult verses levél egyenes folytatói Orczy Lőrinc és a testőrírók voltak, akik e műfajban már a felvilágosodás filozófikus gondolatait közölték egymással.

A 18. század első felében terjedt el a lírai tónusú nemesi életkép, mely egy-egy kedélyesen mulatozó társaság közös élményeinek megörökítésére szolgált. A vadászatok, kirándulások eseményeit a verselők időrendben mesélték el, név szerint említették a lovakat, a vadászkutyákat, előszámlálták az elejtett vadakat, megemlítették, hol kávéztak, tarokkoztak. E hétköznapi eseményeket igyekeztek klasszikus elemekkel felékesíteni, verseiknek tudós jelleget kölcsönözni. Radvánszky György (1700–1763 előtt) például a barokk poézis mitológiai apparátusát egy alkalommal kopók dicsőítésére vonultatta fel: öt strófában sorolta fel a jeles ókori kutyákat, hogy saját két kopójának elvesztése fölötti bánatát, "Kutya miatt való egy úrnak nagy kínját" ecsetelje (Radvánszky Györgynek kopóiban lött kárvallásáról…).

A legnagyobb bőségben a névnapok, eljegyzések, házasságok alkalmával szerzett köszöntő versek, illetve a temetésekre írt halotti búcsúztatók termettek. A végtelenül sablonos mondanivalót a szerzők igyekeztek formai ötletességgel, szójátékokkal, dialogizálással érdekesebbé tenni. A naplóíró Czegei Vass György névnapjára, melyet ez naplójába jegyzett, még mértéktartó, ünnepélyesebb stílusban írt szép köszöntőt, rokona, Teleki László. Két György nevű nemesúrfi névnapjára már a két ünnepelt verses párbeszédének formájában szerkesztett köszöntőt egy ismeretlen (Két sz. György vitézt követő ifjaknak beszélgetések, 1702); egy másik, dramatizált köszöntőben, Teleki Miklós mennyekzői játékában (1730) pedig, a vőlegény és a menyasszony versben felelget egymásnak, majd Mercuriusszal az élen a múzsák kara lép fel, és az ókori boldog szerelmesek példáját idézi. A Prónay László és Radvánszky Rozália eljegyzésekor írt vers (Zöldellő ág körül daru forgulódék…, 1759) a nemesi társaséletben szokásos leánykérést stilizálja: a vőlegény nemes erkölcsössége a címerében levő daru szimbolikus értelméből a menyasszony kiválósága viszont a virág (Rózsa) példájából derül ki. A köszöntő versek áradatát is felülmúlja a fennmaradt halotti búcsúztatók mennyisége. Ez utóbbiak elsősorban református nemesek temetésére készültek, különösen Erdélyben. Szerzőik ugyan többnyire nem a család tagjai, hanem olykor a temetéssel megbízott rangos prédikátorok, leginkább pedig iskolamesterek, ezek azonban gondosan igazodva az előkelő közönség ízléséhez, a nemesi alkalmi költészet tónusában írták búcsúztató énekeiket.

442Végül az alkalmi verselgetés műfajai között az immár elsekélyesedő paszkvillust kell még említenünk. Az előző időszak nagy paszkvillistájának, Szentpáli Ferencnek a szerzeményeihez képest a 18. századi gúnyversek a műfaj dekadenciáját, a puszta mocskolódásban, többnyire trágárságban való megrekedését tanúsítják. Írtak csúfolódó verseket magánügyekben is, a paszkvillus igazi termőterületei azonban ekkor már csak az országgyűlések – különösen az 1728–1729. és az 1764. éviek – voltak. A valamely általános politikai témát vagy pedig egyes személyeket megverselő országgyűlési paszkvillusok többnyire a nemességnek az arisztokráciával és a magas klérussal szembeni indulatának adtak hangot, s nemegyszer az udvart sem kímélték. Mondanivalójuk lényege minden esetben a nemesi szabadság féltése, a rendi kiváltságokat ért sérelmekkel szemben való tiltakozás. A Pasquillus de família Erdődiana (Gúnyirat az Erdődy-család ellen), (1728), mely a nemesség porcióztatását helyeslő két Erdődy gróf ellen íródott, félreérthetetlenül elárulja, mitől félt a nemesség:

Rajta tehát, rajta, megnyomorítsátok
Szegény magyar hazát csak elpusztítsátok,
Még mibelőlünk is polgárt csinálhattok;
Hogy ezután ketten uralkodhassatok.

Az egyházi barokk irodalom elemeit profanizálja a Passio deflendae sortis Pannoniae (A siralmas sorsú Magyarország szenvedése), (1728), mely az ország romlását Krisztus szenvedéseinek mintájára ábrázolja, s a politikai élet vezetőit a bibliai történet szereplőivel (Pilatus, Kajafás, Júdás stb.) azonosítva jellemzi. A Magyarországnak mostani bóldogtalan sorsát s nyomorult állapotját előadó, és igazán kicimerező álom (1764) pedig a Magyarországot jelképező leány panaszos beszámolóját adja elő arról, hogy "szűzessége" (a szép szabadság) után "egy német" (a nemesség megadóztatását megkísérlő udvar) "addig ólálkodott, Mígnem szűz testemmel rútul mocskoskodott. Lenyomta nagy tisztán felnevelt testemet… Így parázníta meg erővel engemet."

Palocsay György

A kor nemesi verselői közül a legnagyobb terjedelmű "életművet" Palocsay (Horváth) György († 1730) hagyta hátra. Az előkelő, Sáros megyei családból származó költő a pozsonyi kamaránál mint tanácsos szolgált, 1686-ban bárói címet kapott, majd a császári hadsereg huszártisztje lett, s a francia hadszíntéren harcolt. A szabadságharcot mint kuruc brigadéros küzdötte végig; 1711-ben feleségül vette Vak Bottyán özvegyét, Forgách Juliannát; majd haláláig visszavonultan élt birtokain. Néhány kivétellel máig kéziratban maradt verseit saját maga írogatta össze.

Költői hagyatékában a kisebb terjedelmű nemesi epika keveredik a moralizáló és oktató műfajokkal. Epikus énekei egyikében (Szerencse magában szüntelen forgandó…, 1707) a franciákkal vívott neustadti ütközet (1703) 443történetét verselte meg, emlegetve benne az ott fogságba esett Lipthay András vitézkedését, s átszőve előadását a szerencse forgandósága feletti elmélkedéssel. Egy másik – elöl csonka – elbeszélő versében hazaszökésének eseményeit írta meg.

Munkásságának sajátos területe volt a verses anekdota, melyet Gyöngyösi epikáját követve, kortársainál valamivel magasabb színvonalon művelt, a moralizálás azonban az ő előadásában is túltengővé válik. Megírta többek között az 1717. évi Sáros megyei insurrectio történetét, hogy a megye pénzének elköltésével vádolja meg a felkelők kapitányát (Világi mód szerint nevezetesb dolog…); egy vagyonát elprédáló nemes históriáját a bibliai tékozló fiú történetéhez társítva tette moralizáló jellegűvé (Az ezerhétszáznak tizennyolcadikban…); egy párbajhistóriát azzal zárt le, hogy mindkét fél "bécsi utat" jár, s a civódás legfőbb tanulsága az erszény "üres lapossága" (Egynéhány rendbéli elmúlt saeculumban…, 1717).

A nemesi osztályerkölcs megfogalmazása az ő verseiben jelentkezett a legérettebb formában. A vidéki földesúri életmód legnagyobb veszedelmével, a Bécsből és az idegen kultúrájú arisztokrata udvarokból szétáramló költséges divattal, a "náj módi"-val szemben a nemesi közvélemény elutasító álláspontját a legnagyobb hatással Palocsay juttatta kifejezésre Új idő, új világ, új élet, mind újság… (1704) kezdetű versében. A divat eszerint aláássa a nemesség anyagi függetlenségét, amellyel elvész a politikai szabadság is:

Ha végig maradnánk a régi óságban,
Az tartana bennünk régi szabadságban.

Palocsay intette a nemeseket, hogy ne házasodjanak össze a németekkel, s hangoztatta azt is, hogy a módi viselet a természet ellen való. Szemlélete, érvei Apor Péter Metamorphosisához hasonlóak.

Oktató versben írta meg, a szórakozás szükségességére hivatkozva, hogy miképpen kell vadászni (Méltóságos úri az nagy főrendekhez…, 1700) és moralizáló keretben foglalta versbe azokat a gazdasági ismereteket, melyek a nemesi birtok stabilitását voltak hivatva biztosítani (Egész esztendő által való gazdaság praktikálásának leírása, 1701). A jó földesúrnak e szerint "rendtartásba foglalt" a birtoka; jobbágyaival szemben "kegyes, kellemetes könyörületesség" vezeti; ő maga "együgyű konyhánál" él; takarékos, de nem kapzsi.

Ha hangoztatta is Palocsay, hogy unaloműzésből ír, nem volt műveletlen, tudatosság nélküli költő. Megbírálta mások verseit, jól ismerte a divatos poétai fogásokat, járatos volt korának keresett, nehézséget nehézségre halmozó nyelvi és formai játékaiban. Egyetlen szerelmes verse, a későbbi feleségéhez intézett névnapi köszöntője (Felséges istentül minden szent áldási… 1710) például azzal kelt figyelmet, hogy az egyes versszakokban minden sor egyforma betűvel kezdődik és végződik, s az elöl állók a Forgács, a hátul levők a Iuliana nevet adják. Szerkesztett olyan négyes rímű tizenkettősöket is, melyekben az egymás alá írott sorokból kiugratott színes nagybetűk virágalakká állnak össze, s ha helyes sorrendben olvassuk azokat, értelmes latin nyelvű gratuláló szöveget kapunk (Mennyei áldásit éggel Isten bíró…).

444Amade Antal

A Gyöngyösi-hagyomány és a jezsuita költészet formavilága, a kor vallásos érzelmessége és a tradicionális szerelmes verselés olvadt össze a kor másik nevesebb költőjének, báró Amade Antalnak (1676–1737) munkáiban. Családja a köznemesség leggazdagabb képviselőivel, az alispánok rétegével állt egy színvonalon. A jezsuitáknál tanult, a Rákóczi-szabadságharc idején visszavonultan élt Győrben. 1702-ben feleségül vette Horvát-Simoncsics Rozáliát, de 10–12 év után házaséletük nyugalma megbomlott, viszonyuk egyre jobban elmérgesedett, jobbára külön éltek. Egyetlen gyermekük Amade László, a költő.

A nemesi társaságokat Amade is szórakoztatta tollával. Töredékesen fennmaradt tőle egy Fejér megyei vidám farsangi mulatság leírása, egy másik verse társasjátékkal van összefüggésben: "Egy tucet keszkenyő ez vörsök váltsága" (Delilára a méltóságos asszony). Versben üdvözölte Ebergényi László tábornok leányát, Esztert, amikor feleségül ment Viczay Jóbhoz (Szent Eszternek méltó dicsíretirül, el nem felejtkező emlékezetirül, 1723). A köszöntőben a kor jezsuita versfüzérét utánozta: első része a bibliai Eszter történetét tartalmazza, a második Ebergényi Eszter házasságáét, a harmadik a szerző jókívánságait. Allegorizálni is tudott: a Lelovics László uram órácskájának leábrázolása (1736) című vers első felében a láncon függő, londoni gyártmányú órát írja le, a másodikban ennek részeiből a boldog házasság ismérveit magyarázza ki.

Nem voltak idegenek tőle a kor politikai irodalmának közkeletű tételei sem. Elmélkedett az Idő és Szerencse változásáról, ismerte a nemesi moralizálás vezető témáját, a "régi jó" dicséretét és az új szokások ócsárlását. A Mindnyájon jól tudjuk, szerelem sérelem… kezdetű versének egyik strófájában a "policiát bőven" tudó dámák könnyedségét különös ügyességgel érzékeltette:

Hódulnak is, nem is, akarják is, nem is,
Ígírnek is, nem is, adnak is jól, nem is,
            Fogadnak is, nem is, játszódnak is, nem is,
            Biztatnak is, nem is, állhatatlanok is.

Istenes verseit kis kéziratos füzetbe szerkesztve Sayghó Benedek pannonhalmi főapátnak ajánlotta (1736). Ezekben a barokk vallásosság ismert témáit dolgozta fel: az isten haragjától félő bűnös kétségbeesését (Bús léleknek félelemmel való fohászkodási), a világi hívságok múlandóságát (A világ csak hívság, ippen csak mulandóság) és a "négy végső dolgot". A katolikus rendi nacionalizmust két vers képviseli: az egyiket Máriához intézte azzal a kéréssel, hogy "Magyaroknak! Bűnös fiaknak! Légy örökös asszonya" (Az irgalmas, kegyes, szeplőtelen szószólónkhoz), a másikba Szent István és Imre életét foglalta (Dücsőséges Szent Istvány… és Szent Imre életeknek csekély leábrázolása). A versek stílusa a vallásos megrendülést ("Már nyelvem röbög, Szívem is pihög, Pennám elhull markombul. Elmém elkábul, Magam mint fábul Vónik, s kemény márványbul") éppoly sikeresen adta vissza, mint az erotikával átszínezett alázatos könyörgést:

445Drágo emlődbül, Édes tejedbül
Részesítsd szolgácskádot!
            Csak egy csöppöcskéje, Annak ereje
            Eltörli mocskaimot.

A jezsuitáknál kapott aszkétikus nevelés, amely arra indította, hogy érzelmekbe, az egyéni lelki élet vizsgálatába merüljön el, mély nyomot hagyott szerelmi líráján. A formát és stílust a hagyományból, Balassitól, Zrínyitől, főleg pedig Gyöngyösitől tanulta, akinek nem egy képét, kifejezését átvette, s alkalmazta mitológiai, ókori történeti és bibliai példákkal díszítő módszerét. Megkülönböztető vonása, hogy a szokványos udvarlás után házasélete válságát is végigkísérte verseiben. Eleinte kora moralizálásából kölcsönzött jótanácsokkal próbált feleségére hatni: Nincsen állandóság, csalárd most a világ…, tehát jól mérlegelje a szerelmet és a sérelmet; szükség "A szépért és jóért még vírt is ontanyi", s ezért a kitartás erényét ajánlotta neki. 10–12 esztendős házassága után ravaszsággal vádolta az asszonyt, hárpiának, haragos fúriának hívta; a régi jó erkölcs elhagyását, "módis szókat" vetett a szemére, meg is átkozta, de ugyanekkor intézte hozzá legszebb bókoló strófáját:

Ah! szelídül kérlek, elröpült madárkám!
Kökíny szemmel bíró, ah drága Mancuskám!
            Alabástrom tested, gyönyörű sólymocskám,
            Hadd fogjam, fürjecském, én édes kárulykám.

Viszonyukat a tűz és víz sokszor megverselt ellentétével fejezve ki, magától az asszonytól kért tanácsot a vergődő költő: "Életem, halálom, mindent reád hagyok, Most már a tűz mellett egészlen megfagyok." (Tűznek és víznek ábrázolása, Állhotatlan szerelemrül, Elébb kiszáradnak…).

Amade szerelmes verseiben a hagyományos udvarló-költészet formanyelvén a barokk kor egyéni vallásosságának világi változata mutatkozik meg. Még nem tudott elszakadni a vallásos gondolatvilágtól, de abban, hogy a lelkiismereti töprengést világi tárgyban szólaltatta meg, a későbbi profán érzelmesség kialakulásának egyik tényezőjére ismerünk.

*

A nemesi költészetben a barokk leegyszerűsödött, provinciális változata uralkodott. A vidéki nemesházak verselgető urai azonban nemegyszer környezetük reális tartalmával töltötték meg az udvari és jezsuita poézis formáit, és maga a leegyszerűsödés is emberi közelségbe hozta a fennkölt barokk poétika formavilágát. A későbbi nemesi irodalom műfajai: a verses levél, az életkép és maga a mögöttük álló patriarkális szemlélet ebben a korban kezdtek irodalmilag megfogható alakot ölteni. A leggyakrabban használt versforma Gyöngyösi felező tizenkettese, mely ezekben az évtizedekben válik minden rutinosabb verselő kényelmes kifejező eszközévé. Egyeseknél, főleg Amade Antalnál azonban megjelennek a bonyolultabb, könnyedebb strófaszerkezetek is, előkészítve a fejlettebb rokokó-verselést.

446Kiadások

Thaly Kálmán: Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. I–II. 1872. (Dálnoki Veres.) – Tóth István versezeti… gróf Cziráky József… életéről, táborozásáról, haláláról 1742-ben. Kiad. Pauer János. Székesfehérvár 1881. – Abafi Lajos: Magyar pasquillok. Figy XIV. 1883. 249–257; XV. 1883. 38–54. – Thaly Kálmán: Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból. 1885. – Ferenczi Zoltán: Cserei Mihály nehány ismeretlen verse 1690–98-ból. ItK 1891. 437–455. – Thaly Kálmán: Báró Palocsay György kuruc tábornok versei a gazdaságvitelről (1701). MGazdtSz 1898. 204–210. – Baros Gyula: Radványi verseskönyvek. ItK 1903. 296–322, 445–466; 1904. 83–112, 208–223, 331–350, 449–489. – Kanyaró Ferenc: Kuruc virágénekek Thökölyről. Száz 1907. 618–629. (Cserei.) – Rexa Dezső: Az 1764-iki diaeta irodalmi emlékeihez. ItK 1909. 476–482. – Harsányi István: Két költemény az 1764-iki diaetáról. ItK 1914. 451–459. – Várkonyi báró Amade Antal versei. Kiad. és bev. Gálos Rezső. 1937. (RMKt XL.) – Sárkány Oszkár: Két ismeretlen költő. It 1941. 183–189. (Lipthay András.)

Irodalom

R. Kiss István: Adalékok a Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. 1905. – Angyal Dávid: Kuruc virágénekek Thökölyről. Száz 1908. 175–177. – Császár Elemér: A Cziráky-eposz, Alexander-emlk. 1910. 257–273. – Kanyaró Ferenc: Cserei Mihály kesergő panasza és busongó elegiái. ErdMúz 1910. 85–96. – Badics Ferenc: B. Palocsay György "Nay modi"-ja. ItK 1912. 1–10. – Téglás J. Béla: A történeti pasquillus a magyar irodalomban. Szeged 1928. – Écsy Ö. István: A történetíró Cserei Mihály mint versszerző. Szigetvár 1934. – Alszeghy Zsolt: Egy Gyöngyösi-tanítvány. It 1940. 64–69. (Verestói György.) – Lásd még a kiadások bevezetéseit.