70. AZ EGYHÁZIAS TUDOMÁNYOSSÁG ALKONYA
(TARNAI ANDOR)

A késő-barokk jórészt még egyházi szolgálatban álló tudósainak munkásságával lényegében lezárul az egyházias és rendi tudományosság kora. A szerzők a vallással és a rendiséggel való nyílt szakítás nélkül, az előző periódus irányzatait folytatva, de elődeiknél jóval világiasabb szellemben, racionális kritikával, és a következő korszak polgári tudományát előkészítve művelték szakterületüket.

Munkásságukban a barokk enciklopédizmusnak legfeljebb annyi a nyoma, hogy még túlnyomórészt polihisztorok, és nem tudnak ellentállni a kísértésnek, hogy a rendelkezésükre álló ismerethalmazt az utolsó adatig közöljék; óvakodnak azonban az előre kiagyalt szerkezetektől, ezért írnak szívesen lexikonokat.

Vallási elfogultságból származó torzítással alig vádolhatók, de tárgyismeretüknek itt-ott megmutatkozó egyoldalúsága még elárulja, melyik felekezet művelődési hagyományából nőttek tudóssá.

A jezsuita történész-iskola

A 18. század derekán a történészkedő jezsuiták szakszerű, tudományos történetíró-iskolává szerveződtek. Forrásanyag tekintetében a Hevenesi Gábor kezdeményezése nyomán létrejött gyűjteményre támaszkodtak, módszerben pedig Timon Sámuel kritikai szempontjait fejlesztették tovább. A 17. századi francia tudományossághoz, Jean Mabillon (1632–1707) és bencés társai történetírói munkásságához hasonlóan, abban a meggyőződésben írták műveiket, hogy az aprólékos kútfővizsgálattal megállapított történeti igazság nem lehet ellentétben a hittel és a vallással.

A történetírók egy része Hevenesi nyomdokain haladva a katolikus egyháztörténetet művelte. A legjelentősebb – máig használt – forráskiadványt 560Péterffy Károly (1700–1746) szerkesztette a zsinati határozatok közreadásával (Sacra concilia ecclesiae Romano-Catholicae I–II. (A római katolikus egyház szent zsinatai), Pozsony 1741–1742), a magyar szentek életrajzainak új feldolgozását pedig Prileszky János (1709–1790) írta meg (Acta Sanctorum Ungariae (Magyar szentek életrajzai), Nagyszombat 1743–1744). A barokk vallásosság hanyatlásának a jele, hogy a szerzetesrendekről az egyházmegyékre, a nagy összefoglalások helyett a részletkutatásokra terelődött a figyelem. Egymás után készültek az egyes egyházmegyék püspökeinek életrajzait tartalmazó vaskos munkák, valamint az egyházmegyék történetét feldolgozó monográfiák. Ez utóbbiak közül Koller Józsefnek (1745–1832) a pécsi egyházmegyéről írt hét kötetes műve a legnevezetesebb (Historia episcopatus Quinqueecclesiarum (A pécsi püspökség története), Pozsony–Pest 1782–1812).

A legkiválóbb jezsuita historikusok már nem az egyháztörténetet, hanem a magyar világi történelmet művelték elsősorban. A leglényegesebb kérdést: a rendiség és a kormányzat viszonyát nem vetették fel, s nem foglalkoztak új megvilágításban az állam és egyház viszonyával sem, a Regnum Marianum tanának hangoztatásával azonban alábbhagytak. Fridvalszky János (1740–1784) jezsuita polihisztor Reges Ungariae Mariani (Mária-tisztelő magyar királyok), (Bécs 1775) című munkájában leírta ugyan, hogy Mária tisztelete nélkül senki sem tekinthető igaz magyarnak, de összefoglalását a hitújítás előtti korra korlátozta, és a vallási propaganda helyett a kéziratos forrásokra, a teljes szöveggel közölt oklevelekre helyezte a hangsúlyt; apparátusát a protestáns Cornides Dániel (1732–1787) is kiegészítette újabb adatokkal.

A Szentiványi Márton által megalapított jezsuita jogtudományi iskolát Szegedy János (1699–1770) fejlesztette tovább kritikai irányban a magyar Corpus Juris új megjelentetésével (Nagyszombat 1740, 1751), valamint a középkori törvények bőven jegyzetelt kiadásaival (Decreta et vitae regum Hungariae (Magyar királyok élete és törvényei), Kolozsvár 1744; Assertor libertatis Ungaricae… Andreas II. (II. András, a magyar szabadság megvédelmezője), Győr 1750).

Az adatgyűjtők sorát a jeles szónoklattanszerző, Kaprinai István (1714– 1786) zárta le, aki rendezte a Hevenesi-gyűjteményben felhalmozott iratokat, hozzájuk csatolta saját másolatait, majd tervbe vette a most már több mint 300 kötetre rúgó okleveles anyag kritikai jegyzetekkel kísért kiadását. A nagy vállalkozásból azonban csak a Hunyadi Mátyás uralkodásának első négy évét felölelő két kötet jelent meg (Hungaria diplomatica temporibus Mathiae de Hunyad (Magyarországi oklevelek Hunyadi Mátyás korából), Bécs 1767–1771). Hozzáfogott a magyar numizmatikai forrásművek feldolgozásához is, elsőnek téve kísérletet e tudományszak rendszerezésére. A jezsuita forrásgyűjteményt legalaposabban Katona István (1732–1811) aknázta ki, aki a Historia critica regum Hungariae (A magyar királyok kritikai története) 42 kötetében (1779–1817) a legrégibb időktől saját koráig tárgyalta a magyar 561történelmet. A hatalmas munka voltaképpen évrendbe szedett, kritikai megjegyzésekkel kísért forrásszövegekből áll, átmenet a forráskiadás és a módszeres feldolgozás között.

Pray György

A jezsuita történetírói iskola legnagyobb alakja, Pray György (1723–1801) 1740-ben lépett be a rendbe; munkásságát elöljárói oly nagyra becsülték, hogy 1761-től kezdve már csak történeti kutatással foglalkozhatott. A jezsuiták feloszlatása után királyi történetírói címet kapott, egyetemi könyvtáros, a diplomatika professzora, nagyváradi kanonok lett.

Publikációinak egy részével a régi jezsuita egyháztörténeti irányzatot tetőzte be. Egymás után jelentette meg a királyi vérből származó magyar szentek életrajzait: Szent Erzsébetét és Boldog Margitét (Vita Sanctae Elisabethae… nec non Beatae Margaritae virginis (Szent Erzsébet és Boldog Margit Szűz élete), Nagyszombat 1770), Szent Lászlóét (Dissertatio historico-critica de Sancto Ladislao (Történetkritikai tanulmány Szent Lászlóról), Pozsony 1774), Salamonét és Imréét (Dissertationes historico-criticae de Sanctis Salomone rege et Emerico duce (Történetkritikai tanulmány Szent Salamon királyról és Szent Imre hercegről), Pozsony 1774), s külön foglalkozott Szent István jobbjával (Dissertatio historico-critica de sacra dextera Divi Stephani (Történetkritikai tanulmány a megdicsőült István szent jobbjáról), Bécs 1771). E kiadványokkal a történeti igazság felderítése mellett a maga módján a szóbanforgó szentek tiszteletét is elő akarta segíteni; irodalomtörténeti szempontból viszont az teszi őket nevezetessé, hogy közreadott bennük középkori magyar legendákat, köztük Margit magyar nyelvű életiratát, valamint egy hét soros mutatványt az általa felfedezett Halotti beszédből. Egyháztörténeti munkásságának lezárásaként végül összefoglalóan feldolgozta Magyarország és a melléktartományok püspökségeinek históriáját (Specimen hierarchiae Hungariae I–II.(Kísérlet Magyarország egyházi hierarchiájának történetére), Pozsony–Kassa 1777–1779).

Munkásságának súlypontja a világi történelemre esik. A szokásos annalesformában először a magyar őstörténetet írta meg (Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum (A hunok, avarok és magyarok régi története), Bécs 1761), melyhez új anyagként francia forrás alapján a kínai évkönyvek adatait használta. A hun–avar–magyar folytonosság tanát fenntartotta; s mikor rendtársa, Sajnovics János a magyar és lapp nyelv rokonságát bebizonyította (1770), egy újabb dolgozatban az összes finnugor népeket hun eredetűeknek nyilvánította, megmentve ezzel a nemesség középkori eredetű történet-koncepcióját (Dissertationes historico-criticae in Annales veterum Hunnorum (Történetkritikai tanulmányok a régi hunok históriájáról), Bécs 1774).

Az őstörténet folytatásaként alkotta meg élete fő művét, a magyar történelem első szakszerű összefoglalását (Annales regum Hungariae I–V. (A magyar királyok története), Bécs 1763–1770). Bár munkáját I. Ferdinánd halálával (1564) zárta, lényegében 562a középkor történetét írta meg, mely így túlzottan előtérbe került, s mint a magyar dicsőség és nagyság korszaka vonult be a köztudatba. Mint könyvének címe is kifejezi, az ország történetét a királyokéval azonosítja, amely elvet egy külföldi bírálatra válaszolva (Hosszuváry álnév alatt) igyekezett később meg is védeni (Antwort auf die Recension der Jenaischen Allgemeinen Literatur-Zeitung (Válasz a Jénai Általános Irodalmi Újság recenziójára), Bécs 1801). E szemléletből következik az is, hogy a magyar történelem legnagyobb katasztrófáit azokban a csatavesztésekben (Várna és Mohács) látja, amikor a koronás fő szintén a csatatéren maradt. Felfogására jellemző, hogy a protestánsokat nyíltan nem támadja, a 16. század tárgyalásakor azonban nem vesz tudomást a reformációról.

Pray történetírásának fő erénye a források józan kritikájában, az éles logikában és a kronológiai kérdések módszeres, szabatos tisztázásában áll. Szaktudományi módszeressége az utókorra is termékenyítően hatott; mélyen feudális, rendi történetszemlélete viszont a nemesség történeti tudatát retrográd irányban befolyásolta.

Bod Péter

A késő-barokk évtizedek legnagyobb magyar tudósa az erdélyi Bod Péter (1712–1769) volt, akinek munkásságában a protestánsok 1700 körül kibontakozó egyház- és literatúra-történeti irányzata teljesedett ki. Szegény székely nemesi családból származott. Tanulmányait 1724-től a nagyenyedi református kollégiumban végezte, 1740–1743-ban a leydeni egyetem hallgatója volt. Hazatérése után pártfogója, Bethlen Kata udvari papja lett, majd 1749-től haláláig a jól jövedelmező magyarigeni eklézsiában lelkészkedett.

Szenci Molnár Albert és Pápai Páriz Ferenc példájára Bod Péter elsősorban a magyar reformátusság, illetve Erdély múltjának, kulturális hagyatékának tanulmányozására, emlékeinek gyűjtésére és feldolgozására szentelte életét. Ebből a célból páratlan gyűjtőmunkát végzett: minden keze ügyébe került magyar könyvet áttanulmányozott, kéziratos hagyatékokat vizsgált át, idehaza és külföldön nagyszámban másolt le sírfeliratokat, széles körű levelezést folytatott, bizánci, osztrák, német, cseh, sziléziai, lengyel historikusokat forgatott. Munkássága során látóköre egyre inkább kitágult: Erdélyről egész Magyarországra, a református hagyományról a teljes magyar kultúrára szélesedett, világi és nemzeti irányban fejlődött. Ezért jelentősen túl is haladt valamennyi elődjén és közvetlenül előkészítette szuperintendense fiának, Aranka Györgynek és társainak, az erdélyi felvilágosodás és nemzeti kulturális mozgalom vezetőinek fellépését; Ráday Gedeonnal való kapcsolata révén pedig a hasonló magyarországi kezdeményezéseknek nyújtott ösztönzést. Tudós társaság felállításának sürgetésével szintén a következő korszak fontos törekvéseinek az előfutára lett.

A vallási tolerancia híve, még Kálvint is elítélte Servet megégetése miatt, a katolikus inkvizíció hatásának tulajdonítva eljárását; jól ismerte a német pietizmust; s tudomásul vette, hogy korában az erdélyi református főiskolákon Christian Wolff filozófiája kezd "mindenütt az első polcra ülni". Elsősorban tudós volt, de egyetlen szépirodalmi jellegű könyve, a fentebb tárgyalt 563Szent Hilarius (1760) tanúsítja, hogy volt érzéke a rokokó világias moralizálása iránt, és nem hiányzott stíluskészsége sem, hogy ezt magyarul megszólaltassa. Fáradhatatlanul írt egész életében: nyomtatásban megjelent, kéziratban maradt, illetve elveszett művei, személyes feljegyzései kisebb könyvtárnyira rúgnak. Az alábbiakban csak a fontosabbak kerülnek említésre.

Tudományos munkássága rendkívül sokoldalú: a teológiát, egyházjogot, egyháztörténetet, államismeretet, világi történetet, nyelvtudományt és irodalomtörténetet egyaránt felölelte. Szoros értelemben vett egyházi művei közé tartozik A szentírás értelmére vezérlő magyar leksikon (Kolozsvár 1746), mely a bibliai fogalmak szimbolikus értelmét magyarázta; A szent bibliának históriája (Szeben 1748), mely a bibliai könyvek történetét dolgozta fel; valamint az újtestamentum egyik könyvére írt kommentárja (Szent Judás Lebbeus apostol levelének magyarázatja, Szeben 1749). Jellemző, hogy ezek is többnyire filológiai és történeti jellegű munkák, illetve jól használható kézikönyvek, akárcsak jogi művei (Synopsis iuris connubialis (A házassági jog rövid foglalata), Szeben 1763; Judiciaria fori ecclesiastici praxis (Gyakorlati egyházi perrendtartás), Szeben 1767), melyekkel a református házassági jogot és az egyházi peres eljárást kodifikálta több mint egy évszázados érvénnyel.

Egyháztörténeti műveivel Pápai Páriz Ferenc és Debreceni Ember Pál irányzatát folytatta. Még fiatalkorában magyarra fordította, ez utóbbi munkájának végéről Kocsi Csergő Bálint latin iratát Kősziklán épült ház ostroma címmel. Később magyar nyelven egyetemes, latinul pedig magyar egyháztörténetet írt. Az előbbit valószínűleg 1753-ban fejezte be s 1760-ban Bázelben jelentette meg Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza címmel. A gazdag forrásanyagot felölelő Historia Hungarorum ecclesiastica (Magyar egyháztörténet) jórészt már 1756-ban készen állt, de csak a 19. század végén látott napvilágot (Leyden 1888–1890). E nagy mű melléktermékeként jött létre az erdélyi unitáriusok kiadatlanul maradt latin nyelvű története (Historia unitariorum in Transsylvania (Az erdélyi unitáriusok története)), és az erdélyi református püspökök életrajzainak magyar nyelvű gyűjteménye (Smirnai Szent Polikárpus, Nagyenyed 1766). "Senki sérelmére, gyalázatjára nem szándékoztam csak egy szót is ejteni; hanem az Isten dicsőségét ebben is terjeszteni és a jó embereknek jó emlékezeteket fenntartani" – hangsúlyozta ennek előszavában.

A világi történelemben Bod az államismereti iskolát követte. Kéziratból ismeretes egy tervezete, amely szerint bibliográfiai bevezetés után Erdély földrajzi, történeti, politikai, egyház- és iskolaügyi leírására készült. Ebbe a tárgykörbe tartozik kéziratban maradt művei közül az erdélyi románok története (Brevis Valachorum Transylvaniam incolentium historia (Az Erdélyben lakó románok rövid története), 1764), valamint a székelyekkel foglalkozó Siculia Hunno-Dacica (A hun-dáciai Székelyföld); nagyszabású programját azonban nem tudta megvalósítani. Erdély sokoldalú ismertetésének 564munkáját – az államismereti irányzat elkésett termékeként – Bod halála után Benkő József (1740–1814) végezte el Transilvania (Bécs 1778) című kétkötetes rendszerezésében.

Bod tudományos munkájának szerves részét alkotta – Szenci Molnár, Apácai Csere és Pápai Páriz erőfeszítéseihez hasonlóan – a magyar nyelv művelésére, fejlesztésére való törekvés. Magyar nyelvű egyháztörténetében szóvá tette, hogy csak "a mi magyar nemzetünk volt még eddig olyan szegény, melynek eklézsiai dolgokat előadó históriája a maga nyelvén nem találtatnék", saját tapasztalataiból tudta azonban, hogy a magyar szókincs nem elégséges minden fogalom, szak-terminus kifejezésére. Ezért elismerően adózott a "boldog emlékezetű Apácai Csere János fáradságának, aki majd mindenféle tudományokhoz tartozó szókat magyarul adott elő, melyben őtet vagy senki, vagy igen kevesen követték." Az általa javasolt társaságnak egyik feladatául éppen Apácai kezdeményezésének – eredményesebb – folytatását szánta, valamint egy új magyar nyelvtan kidolgozását. Bár e tervek egyelőre nem váltak valóra, Bod saját erejéből legalább annyit tett, hogy megújította és kibővítette Pápai Páriz szótárát (Szeben 1767).

Munkásságának legfontosabb ága a literatúra-történet. Ez irányú tevékenységét Bethlen Kata könyvtáráról 1747-ben, majd 1752-ben készített jegyzékével alapozta meg, amelyekből egyes részletek később szó szerint átkerültek irodalmi lexikonába. Könyvészeti ismereteit először A szent bibliának históriájában hasznosította; ennek utolsó fejezetében a magyar bibliafordítások és kiadások történetét dolgozta fel. A literatúra-történet körébe vágnak azok a kiadványai, melyekben forrásértékű szövegeket bocsátott közre. A Hungarus tymbaules (Magyar sírfeliratok), (Nagyenyed 1764, 1766) két füzetébe epitáfiumokat gyűjtött össze, hogy emlékeket állítson velük a régi magyarok erényeinek, köztük az irodalmi érdemeknek is. A közölt szövegek legnagyobb része verses epigramma; sok közöttük a sírkövek nyomán közölt szöveg – ezek között van Balassi fiának, Jánosnak Bod által 1743-ban lemásolt boroszlói sírfelirata is –, de nem kevés származik nagynevű költőktől: Janus Pannoniustól, Oláh Miklóstól, Bocatiustól, Rimay Jánostól, Pápai Páriz Ferenctől. Ez utóbbinak Tótfalusi Kis Miklós halálára írt versét szintén kiadta előszóval és jegyzetekkel ellátva (Erdélyi Féniks, Nagyenyed 1767), saját koráig folytatva benne Pápai Páriz nyomdászattörténetét. Korán megkezdte egyes jelesebb írók, tudósok életének megírását: már az 1750-es évek elején elkészült Balsaráti Vitus János, Geleji Katona István és Pápai Páriz Ferenc életrajzával; behatóan tanulmányozta Szenci Molnár hagyatékát, hatalmas anyagot gyűjtött egy róla szóló monografikus munkához (Gellius Molnarianus (Vegyes iratok Molnárról) (Utalás Aulus Gellius "Noctes Atticae" [Attikai éjszakák] c. művének műfaji sajátosságára.)) és az ő életét is összefoglalta (Redivivus Albertus Molnár Szentziensis (Új életre kelt Szenci Molnár Albert)); egyik kéziratban maradt művében pedig a magyar és erdélyi történetírókat ismertette (De scriptoribus rerum Transsylvanicarum (Erdélyi történetírók)).

565E kisebb gyűjtései, kiadványai azonban mind csak előmunkálatai, illetve melléktermékei nagy irodalomtörténeti vállalkozásának, melynek terveiről első ízben egy 1753-ban írt levele értesít. E szerint eredetileg Dacia Literata (Dácia tudósai) címmel Erdély 16–18. századi íróinak feldolgozására készült. Czvittinger mintájára lexikont akart kiadni; s műve abban is hasonlított volna elődjééhez, hogy a műveltebb népek literatúra-történetére hivatkozott, és könyvével az Erdély barbárságáról elterjedt vádat óhajtotta megcáfolni. E terve azonban átalakult, minthogy időközben a magyarországi írókra is kiterjesztette gyűjtését. Így keletkezett a háromkötetes, 282 címszót magában foglaló Literata Panno-Dacica (Magyarország és Erdély író) című kézirat, mely azután alapjává vált magyar nyelvű írói lexikonának, a több mint 500 hazai literátust ismertető Magyar Athenasnak (Szeben 1766). A cím megválasztásában egy hasonló fogalmazású belga írói lexikon címlapja (1628) lebegett Bod szeme előtt; az "Athenae"-ből képzett Athenas (=egyetemi város) az egész ország tudós világát akarja jelenteni.

"Szándékoztam ezen írásom által… hazájoknak hasznokra s ékesítésére és Isten dicsőségének terjesztésére élt jó embereknek… emlékezetet… megújítani" – írta az előszóban. Vallása miatt nem hagyott ki senkit a "tudósok társaságokból", ha mégis reformátusok szerepelnek nála legnagyobb számban, az csak annak a következménye, hogy elsősorban református forrásanyag alapján dolgozott. Forráshelyei között fontos hely illeti meg Bethlen Kata, Ráday Gedeon és testvére, Ráday Eszter könyvtárait, e céltudatosan fejlesztett magyar könyvgyűjteményeket, melyek kiegészítésében ő maga is segédkezett a tulajdonosoknak. A Magyar Athenasban felhalmozott anyagnak éppen ez a gyűjtési mód biztosít mindmáig forrásértéket: számos könyvről ugyanis egyedül az ő leírásából tudunk, mert azóta sok minden elveszett, amit Bod még a kezében forgathatott. Munkájának a korábbiakénál nagyobb megbízhatóságát az is biztosítja, hogy a szerző csak azokat az írókat vette fel lexikonába, akikről maga tudott, és működésükről tulajdon szemévet győződött meg; sem Czvittingert, sem Rotaridest nem kivonatolta saját adatainak kiegészítésére.

A Magyar Athenas legfőbb újdonsága az egyházias felfogástól való erős eltávolodás és a nemzeti szempont előtérbe kerülése. Bod munkájának Erdélyről az egész Magyarországra való kiszélesítése és latin helyett magyar nyelvű kiadása a nyelvi-nemzeti közösség eszméjéhez való közeledést jelzi. Ő már a más nemzetiségű írók és a közös magyar haza viszonyát is szükségesnek tartotta megmagyarázni előszavában: "Vagynak ezen magyar tudósok seregekben némelyek erdélyi szász és magyarországi tót nemzetből valók is: de azok mind olyanok, akiktől nem lehet sajnállani a magyar nevezetet. Ugyanis azok magok is magyaroknak vallották az idegen országokban magokat; írásaik által is nagy ékességére voltanak a magyar nemzetnek, idegen országbéliektől is magyaroknak tartatnak. Megmutatták azt, szorgalmatos fáradságokkal, hogy ők méltán megérdemlik, hogy hazafiainak neveztessenek."

Bod Péter irodalomtörténeti munkásságával közvetlenül a polgári nemzetfogalom küszöbéig érkezett el. Ezt érezte meg a Magyar Athenasban a szlovák 566Wallaszky Pál, mikor nemzeti elfogultságot vetett a szerző szemére, s ezért jegyezte meg róla a szász Seivert János, hogy az erdélyi német nyelvű írókat "átutazó idegen" módjára tárgyalja. A könyv református színezete mégis nem annyira a nyelvi nacionalizmus úttörőit, mint inkább azokat serkentette a folytatásra, akik maguk is az egyházi nyelvhasználaton át jutottak el a nemzeti nyelv kultuszához. Szerencsi Nagy István (1728–1789) győri református pap új források felhasználásával ismét sajtó alá rendezte, de ez a változat nyomtatásban nem jelent meg; tőle függetlenül dolgozott a lexikon kibővítésén a kolozsvári Szathmári Pap Mihály (1737–1812).

A historia litteraria felbomlása

Mikor Czvittinger és Rotarides az előző periódusban a literatúra-történetet önálló szaktudományként megalapították, származásra, a művek nyelvére és tárgyára való tekintet nélkül foglalták össze az ország irodalmi életének adatait. Ilyen egyetemes igényű feldolgozások a barokk kor végén sem hiányoztak, a nemzeti, illetve szakszerinti differenciálódás azonban feltartóztathatatlanul megindult.

A kor összefoglaló írói lexikonát a piarista Horányi Elek (1736–1809) szerkesztette. Rendi tanulmányai során járt Olaszországban, jó nemzetközi kapcsolatokat szerzett; itthon az eklektikus filozófia fő képviselői közé tartozott. Osztozott a nemesség szemléletében: nemesi olvasók számára adta ki már említett moralizáló szentencia-gyűjteményét (1774), magyarra fordította a Nádasdy-féle Mausoleumot (Magyarországnak… koporsó-épülete, Buda 1779), később, a nemesi mozgalom sodrában pedig kitagadta II. Józsefet a magyar uralkodók közül (De sacra corona Hungariae (Magyarország Szent Koronája), Pest 1790). Magyar literatúra-történeti elképzeléseiről először egy tervezetben számolt be (Prodromus Hungariae literatae (A magyar literatúra-történet tervezete), Velence 1770), majd három kötetben publikálta nagy írói lexikonát Memoria Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum (Magyarország és a melléktartományok íróinak emlékezete), (Bécs 1775–1777) címmel. Hogy a különböző vallások és szerzetesrendek íróit felkutassa, széles körű levelezést folytatott; Kollár Ádám Ferenc csakúgy segítette, mint Orczy Lőrinc vagy Ráday Gedeon. Anyagát higgadtan, a felekezeti elfogultság jelei nélkül szerkesztette össze és fogalmazta meg klasszicizáló latin stílusban. A megújuló magyar irodalom jelenségeit ezután is figyelemmel kísérte, sőt a felgyülemlett anyag láttán elhatározta művének új, bővített kiadásban való megjelentetését. A Nova memoriából (Új emlékezet), (Pest 1792) azonban csak az első kötetet adta ki; ebben olvasható egyebek között Batsányi János első elismerő méltatása. Élete végén a piarista rend íróinak egyetemes lexikonát publikálta (Scriptores Piarum Scolarum I–II. (Kegyesrendi írók), Buda 1808–1809).

Magyarország első folyamatos előadású irodalomtörténetét Wallaszky Pál (1742–1824) szlovák evangélikus pap írta, aki előbb Werbőczy Istvánról 567egy vékony füzetet (De Stephano Werbőczio, Lipcse 1768). a Mátyás-kori irodalomról pedig egy monográfiát (Tentamen historiae litterariae sub rege… Mathia Corvino (Korvin Mátyás király korának irodalomtörténete vázlatos feldolgozásban), Lipcse 1769) jelentetett meg. Nagy irodalomtörténeti rendszerezése, a Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria (Magyarország irodalmának áttekintése) először 1785-ben (Pozsony – Lipcse), másodszor – erősen megbővítve – 1808-ban (Buda) látott napvilágot. Könyvének tagolásával a hagyományossá váló irodalomtörténeti periodizáció alapját vetette meg: a Mohácsi vészig terjedő első fő rész első szakasza az őskort, vagyis a hun–szkíta rovásírás kérdését tárgyalja, a második a középkort, a 11–15. századot; az "irodalom újjászületésével", a reformációval kezdődő másik nagy periódust pedig 1776 osztja két korszakra. Az egyes korokon belül Wallaszky századonként haladt előre; beszámolt az irodalom mecénásairól, azután témakörök szerint csoportosított írói névjegyzéket adott. A teológusokat vallások szerint bontotta fel, utánuk a jogászokat, az orvosokat, a filozófusokat és matematikusokat, a történészeket, végül a szónokokat, költőket és filológusokat vette sorra. Ezek után záradékul következett a könyvtár-, nyomdászat- és iskolatörténet, a historia litteraria elmaradhatatlan alkotórészei. Ahogyan Bod Péter a Magyar Athenasban a feudális hungarus-fogalomtól lassanként távolodni kezdett a magyar nyelvi nacionalizmus irányába, úgy közeledett Wallaszky a szlovák nemzeti gondolat felé. Tárgyilagos hangja csak akkor melegszik fel, ha szlovák íróról beszélhet, például Hruskovitz Sámuelről, a "szlovák Gellertről"; a 18. században már nem is sorolja mind fel a nagyszámú magyar költőt; a "magyar Gellert", Szőnyi Benjámin háromsoros lábjegyzetbe szorul nála. Ahol pedig magyar nemzeti elfogultsággal találkozott, mint Bél Mátyásnak a rovásírással kapcsolatos fejtegetéseiben, ott éles kritikát alkalmazott.

A Conspectus első kiadásának évében jelent meg a régi Magyarország első, bizonyos mértékben nemzetinek minősíthető irodalomtörténeti összefoglalása az erdélyi szász Seivert János tollából, s a pozsonyi Windisch Károly Gottlieb előszavával (Nachrichten von siebenbürgischen Gelehrten und ihren Schriften (Híradás erdélyi tudósokról és írásaikról), Pozsony 1785).

A hungarus-tudat felbomlása mellett az erős szakszerűsödés is előkészítette a régi irodalom-fogalom átalakulását, és az esztétikai szempontú, voltaképpeni irodalomtörténet kialakulását. A specializálódás korszakok és témakörök szerint indult meg. A magyarországi művelődés korábbi szakaszai közül a reneszánsz állt az érdeklődés középpontjában. Wallaszky Pál korai munkái mellett Fabri Pál Mátyás könyvtáráról (De augusta Budensi bibliotheca commentatio (A budai fejedelmi könyvtár leírása), Lipcse 1756), az osztrák Schier Xistus pedig a pozsonyi akadémiáról (Memoria academiae Istropolitanae (A pozsonyi egyetem emlékezete), Bécs 1774) és a Corvináról (Dissertatio de regiae Budensis bibliothecae Mathiae Corvini ortu (Tanulmány Korvin Mátyás budai királyi könyvtárának keletkezéséről), Bécs 1776) értekezett. A témakörök szerint kutatók közül az erdélyi szász Haner György Jeremiás Magyarország és Erdély történetíróit dolgozta fel időrendben 568(De scriptoribus rerum Hungaricarum et Transilvanicarum (Erdély és Magyarország történetírói) I–II., Bécs 1774; Szeben 1798), Csomos János a magyar jogtudomány történetét tekintette át egy beszédben (Oratio inauguralis, in qua ortus, progressus, fataque jurisprudentiae Transsilvanico-Hungaricae… delineantur (Az erdélyi és magyar jogtudomány keletkezése, fejlődése és sorsa egy avatási beszéd keretében előadva), Kolozsvár 1758). A legjelentősebb szakirányú literatúra-történeti munkát Weszprémi István (1723–1799) végezte a magyarországi orvosok életrajzának feldolgozásával. Svájci, hollandiai és angliai tanulmányok után orvosdoktori diplomával tért haza, és eleinte népfelvilágosító könyveket adott ki. A magyarországi orvosok életrajzait, a Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia (Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza) négy kötetét (Lipcse 1774–1787), százas csoportokban (centuria) kezdte kibocsátani. A szorosan a tárgyhoz nem tartozó adatok tömege azonban már a második centuriában szétfeszítette a szerkezetet, és a Biographia egyre inkább művelődéstörténeti adattárrá változott, melyben igen különböző tárgyú, főleg református vonatkozású ismeretanyag zsúfolódott össze. Weszprémi voltaképpen nem is fejezte be művét, mert az utolsó kötetben még hosszú listán sorolja fel a megírandó személyek névsorát.

Szövegkiadások

A historia litterariát történetének utolsó szakaszában széles körű szövegkiadó tevékenység egészítette ki, de a tisztán irodalmi érdeklődést ebben a vonatkozásban még a történeti (forráskiadó) szempont keresztezte. Igaz viszont, hogy a régi elbeszélő források sem csak a kutatók, hanem a művelt olvasók érdeklődésére is számíthattak. Különösen Anonymus gestája volt népszerű: a késő-barokk évtizedekben hétszer jelent meg nyomtatásban, még a közkeletű nagyszombati kalendáriumba is bekerült egy alkalommal (1765–1766). Kézai gestája szintén ebben az időszakban került sajtó alá: Horányi adta ki két ízben is (Bécs 1781, Buda 1782). A magyar őstörténetet tárgyaló középkori krónikások, különösen Anonymus, a nemesi nemzettudatot erősítették és a honfoglalási eposzok fogadtatását készítették elő.

A deákos divat jóvoltából a figyelem elsősorban a latin nyelvű humanista irodalom felé fordult. A történetírók közül Bonfinit háromszor (1744, 1770, 1771), Istvánffyt egyszer (1758) jelentették meg; Horányi kiadta Forgách Ferencet (1788); s új életre keltették Ransanót (1746), még pedig a címlap szerint azért, hogy szép stílusában gyönyörködjenek olvasói. Közzétették Dudith András beszédeinek (1742), Mátyás király (1743–1744) és Váradi Péter (1776) leveleinek gyűjteményét; Vitéz János művei pedig Schwandtner kiadásában (1746) váltak hozzáférhetővé. A humanista költészet iránti érdeklődésről nemcsak a Bod Péter által kiadott epitáfiumok tanúskodnak, hanem a mohácsi csatáról szerzett gyászversek antológiájának, a Pannoniae luctusnak (Gyászoló Magyarország) Weszprémi Istvántól sajtó alá rendezett új kiadása (1798) 569is, – legfőképpen azonban a hazai latinság legnagyobb poétájának, Janus Pannoniusnak a felfedezése.

Janus művei utoljára 1619-ben, a Deliciae poetarum Hungaricorum (Magyar költők remekei) reprezentatív kötetében jelentek meg; másfél évszázados hallgatás után most a piarista Conradi Norbert (1718–1786) adta ki újból (Libri III. poematum, elegiarum et epigrammatum (Poémák, elégiák és epigrammák három könyve), Buda 1754). Alapul a régi kiadást vette, de változtatott rajta: bővítette újabban előkerült versekkel, főként azonban elhagyta mindazokat – az erotikus és antiklerikális tárgyúakat –, melyek véleménye szerint nem illettek a püspök-szerzőhöz. Nem ok nélkül nevezte "kasztrált" kiadásnak ezt az editiót a tudós Teleki Sámuel (1739–1822) erdélyi kancellár, akinek a költségén – három évtizeddel később – Janus mindmáig legteljesebb kiadása megjelent (Poemata, quae uspiam reperiri potuerunt, omnia (A fellelhető költemények teljes gyűjteménye), Utrecht 1784). E nagyszabású vállalkozás, mely a modern textológia első hazai kísérlete, egész kis munkaközösség fáradozásának köszönheti létrejöttét. Marosvásárhelyi tudós tanárok, főként Kovásznai Sándor (1730–1792) végezték a sajtó alá rendezés munkáját nagy gonddal és alapos filológiai-szövegkritikai megfontolások alapján.

A számos latin szerző mellett a magyar nyelvű irodalmi szövegek publikálása éppen csak megindult Pray középkori szövegeivel. Bod Péter ugyan felvetette Ráday Gedeonnak, hogy milyen hasznos lenne a Heltai-nyomdában megjelent versek újabb közzététele, ilyesmire azonban ekkor még nem került sor. Ráday viszont erőteljesen szorgalmazta mind Gyöngyösi, mind Zrínyi műveinek a kiadását, s neki köszönhető, hogy a Török áfium 1790-ben Marosvásárhelyen újra megjelent (Ne bántsd a magyart).

A nyelvtudomány

Az irodalmat oly közelről érintő nyelvészetben továbbra is a nyelvtanírás és szótárszerkesztés állt az előtérben. Merőben gyakorlati célból készült a kor két jellemző magyar nyelvtana: Adami Mihály († 1781) azoknak a külföldieknek adott segédkönyvet, akik rokonságukban vagy hivatalos ügyek intézése közben magyar anyanyelvűekkel érintkeztek (Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkunst (Részletes és újszerűen magyarázott magyar nyelvkönyv), Bécs 1760); Klein Efraim pedig nyelvtanában azt kívánta, hogy a latin helyett a magyart tanulják az iskolákban, mert ennek több hasznát látják a jövendő mesteremberek és kereskedők (Specimen enucleatioris grammaticae Hungaricae (Népszerű magyar nyelvtan), Pozsony-Kassa 1776). A szótárak terén a jezsuiták magyar viszonylatban új művet hoztak forgalomba az osztrák Franz Wagner (1675–1738) latin–német szótárának kiadásával. Wagner Phraseologiája (Szólásmódok gyűjteménye), (Nagyszombat 1750) magyar és cseh (szlovák) értelmezésekkel jelent meg; a magyarokat Vargyas István (1717– 5701751) szerkesztette, de valószínűleg Faludi Ferenc is dolgozott bele. A barokk kori szótárirodalmat végül a Pápai Páriz–Bod-féle szótár zárja le.

E praktikus műveknél sokkal jelentősebb, hogy a nyelvészet ekkor kezdett modern értelemben vett szaktudománnyá fejlődni. Az úttörő kezdeményezés a jezsuita Sajnovics János (1733–1785) nevéhez fűződik, aki Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (A magyar és a lapp nyelv azonosságának bizonyítása), (Koppenhága 1770, Nagyszombat 1770) című könyvében szó- és nyelvtani egyezések alapján a magyar és lapp nyelv rokonságát bizonyította be. A finnugor nyelvrokonság hazai meghirdetése sértette a rendi-nemzeti tudatot, amely a magyar nyelv keleti eredetének, egyedülálló, rokontalan és emiatt nemes voltának hitében élt; a konzervatív nemesség ezért visszatetszéssel fogadta az új tételt. A következő korban azonban, amikor a nyelv és nemzetiség kapcsolata előtérbe került, Sajnovics összehasonlító vizsgálaton alapuló elmélete a polgári nemzetfogalom kialakulását segítette elő. Irodalmi szempontból nevezetessége még a könyvnek, hogy első ízben közölte – Faludi Ferenc olvasatában – a Halotti beszéd teljes szövegét.

*

A késő-barokk tudományos irodalma lezárja a fejlődésnek azt a fázisát, amikor a tudományos művek jelentős része még tárgya a nemzeti irodalomtörténetnek. Az irodalom művészét-jellegét tudatosító klasszicizmus korától kezdve a tudományos munkásság már nem része az irodalmi tevékenységnek, csupán jelentős hatást gyakorol rá. A történeti jellegű tudományok most bemutatott gazdag termésének sem keletkeztek már a későbbiekben szépirodalmi, művészi hajtásai, a következő periódus irodalmi fejlődését azonban nem csekély módon befolyásolták. A jezsuita történetírás, minthogy a megkövesedett rendiséget képviselte, a kritikai módszer alkalmazásán túl a polgári haladást nem mozdíthatta elő, a literatúra-történet és a nyelvtudomány azonban a feudális hungarus-tudat fellazításával, a rendi-nemesi nyelvszemlélet megrendítésével és a nyelvújítás óvatos előkészítésével az irodalom új, polgári szakaszának útját egyengette.

Kiadások

Bod Péter: Kősziklán épült ház ostroma. Kiad. Szilágyi Sándor. Lipcse 1866. – Kiss Áron: Bod Péter levelei Ráday Gedeonhoz könyvgyűjtési ügyekben. MKsz 1882. 257–263. – Bod Péter: Historia Românilor din Transilvania. [Bukarest.] 1890. (Kőnyomatos.) )– Kelemen Lajos: Bod Péter levelei Ráday Gedeonhoz. ErdMúz 1907. 193–208, 256–260, 328–335, 383–392. – Felsőcsernátoni Bod Péter önéletírása. Kiad. és bev. Jancsó Elemér. Cluj-Kolozsvár 1940. – Weszprémi István: Succincta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia. I–II. Ford. Kőváry Aladár. 1960–1962. (Latinul és magyarul.)

Irodalom

Mikó Imre: Bod Péter élete és munkái. BpSz XV. 1862. 233–255; XVI. 1862. 3–87. – Mikó Imre: Benkő József élete és munkái. 1867. – Radvánszky Béla: Bod Péter könyvtárának jegyzéke. MKsz 1884. 58–86. – Sámuel Aladár: Felsőcsernátonyi Bod Péter élete és művei. 5711899. – Zsilinszky Mihály: Wallaszky Pál élete. 1910. – Pruzsinszky Pál: Bod Péter és kiválóbb egyházi munkái. 1913. – Kemény Lajos: Kaprinay István. Levéltárosok Lapja 1916. 24. – Révész Imre: Bod Péter, mint történetíró. 1916. – Hóman Bálint: Tudományos történetírásunk megalapítása a XVIII. században. 1920. (önállóan) és Történetírás és forráskritika. 1938. 353–380. – Hóman Bálint: A forráskutatás és forráskritika története Magyarországon. 1925. (önállóan) és Történetírás és forráskritika. 1938. 383–437. – Harsányi István: Bod Péter Athenásának ismeretlen toldaléka 1786-ból. ItK 1928. 81–95. – Kenyeres Imre: A magyar irodalomtörténetírás fejlődése a XVIII. században. 1934. – Ongrádi József: A piaristák irodalomtörténeti munkássága. 1935. – Lischerong Gáspár: Pray György élete és munkái. 1937. – Farkas Gyula: A magyar szellem felszabadulása. [1943.] – Szilágyi Loránd: A 200 éves Anonymus-kérdés. MKsz 1946. 5–24. – Zsirai Miklós: A modern nyelvtudomány magyar úttörői. Sajnovics és Gyarmathi. 1952. – Sükösd Mihály: Tudós Weszprémi István. 1958. (Ism.: Tarnai Andor. ItK 1959. 547–549.) – Gyenis Vilmos: Adalékok Bod Péter munkáinak bibliográfiájához. ItK 1961. 470–473. – Herepei János: Bod Péter jegyzőkönyvecskéje. ItK 1961. 64–68. – Tarnai Andor: A magyar irodalomtörténeti hagyomány kialakulása. ItK 1961. 637–658. – Herepei János: Adalékok Bod Péter életrajzához. ItK 1962. 341–343.