71. ISMERETTERJESZTŐ IRODALOM
(TARNAI ANDOR)

A szakszerű kutatás kibontakozásával egyidejűleg indult meg a nemesi olvasóközönségnek szánt tudományos ismeretterjesztő irodalom fejlődése. Néhány világi nemestől eltekintve, művelői éppúgy a laicizálódó egyházi értelmiség képviselői, mint a szaktudósok, s világnézeti eltérés sincs az ismeretközlés e különböző válfajai között: az írók mindkét esetben a tudomány és a hit, illetve a rendiség és a kormányzat szempontjait egyeztetve jártak el.

A tudomány-népszerűsítő művek szerzői, hogy írásaikat tetszetőssé, olvasmányossá tegyék, a szerkesztésben szépirodalmias eszközöket használtak, a nyelvi megformálásban az igényes műpróza mellett a verset is alkalmazták, az anyag megválasztásában pedig különös előszeretettel viseltettek a furcsaságok, kuriózumok, távoli földrészek érdekességei iránt. A könyvek nyelve a szépirodalom általános helyzetét tükrözve vegyesen latin és magyar volt.

A nemesi történelem népszerűsítése

Miközben a forráskritikai módszerrel dolgozó szakszerű történetírás felvirágzott, a magyar történeti ismeretek népszerűsítői a korábbi – latin és magyar– historiográfiai hagyományt ápolták tovább.

A jezsuita Kazy Ferenc (1695–1759) – barokk retorikába öltöztetve Timon eredményeit – a 17. század történetét írta meg, Istvánffy művének folytatásaként (Historia regni Hungariae I–III. (Magyarország története), Nagyszombat 1737–1749, 5721751). Rendtársa, Spangár András (1678–1744) viszont Pethő Gergely 17. század eleji szerény magyar nyelvű krónikáját bővítette ki részint a régi anyag felfrissítésével, toldalékokkal, részint 1732-ig terjedő folytatással (Kassa, 1734, 1738). A címlap a magyar állam tüzetes ismertetését igéri, s a könyv nyújt is praktikus "tudósítás"-okat az ország földrajzi, jogi, gazdasági és pénzügyi helyzetéről, a szerző azonban mindezt vallási szempontoknak rendelte alá, művét is egyenesen Szent István királynak ajánlotta és kiegészítette azt egy "Máriás krónikával", melyből a hazai Mária-tiszteletről értesülhetett az olvasó. Könyvét azzal igyekezett gyönyörködtetővé tenni, hogy a prózát verses betétekkel szakította meg; Szigetvár 1566-i ostromáról szólva például a Szigeti veszedelem néhány strófáját idézte. Érdeme, hogy a könyv toldalékában magyar fordításban közölte Szent István Intelmeit, s ezzel a középkori történeti források nemzeti nyelvű kiadásainak sorát indította el. Az előző periódus egyházi írói között már említett pálos Orosz Ferenc viszont Küküllei János Nagy Lajos-életrajzát adta ki magyarul (1760).

A rokokó kor nemesi társadalmának és irodalmi ízlésének legmegfelelőbb új, teljes magyar történelmet a jezsuita Palma Károly Ferenc (1735–1787) írt (Notitia rerum Hungaricarum I–III. (A magyar történelem ismertetése), Nagyszombat 1770). A szerző Kaprinai István mellett kezdett történelemmel foglalkozni, Nagyszombatban folytatta tanulmányait, és itt írta meg könyvét a nemesi konviktus diákjai számára. Előszavában leszögezte, hogy a haza történetének megismerése korra való tekintet nélkül minden ember számára kedves és hasznos foglalatosság; a közügyek irányítására hivatott nemeseknek ezen felül szükséges is, mert feladatukat a múlt ismerete nélkül nem láthatják el sikeresen. Palma már tudós rendtársainak új kutatásai nyomán dolgozott, a tudományos történetírás eredményeit sűrítette világosan szerkesztett és kiváló latinsággal megírt kompendiummá. A mű szelleme és stílusa egyaránt hozzájárult, hogy kiszorítsa a korábbi kézikönyveket; nagy népszerűségét tanúsítja, hogy két további kiadásban is megjelent (1775, 1785) és magyar (Ketskeméti Zsigmond: A magyaroknak eredetekrül, Pozsony é. n.), valamint német (I. N. Schingler: Vollständiger Auszug… (Bő kivonat), Selmecbánya 1790) kivonat is készült belőle. Kazinczy kívánatosnak tartotta, hogy az egészet magyarra fordítsák.

Földrajzi olvasmányok

A nemesi közönség a történeti kiadványok mellett leginkább a földrajzi könyvekben lelte örömét, melyek bőven szolgáltak érdekességekkel és kielégítették az egzotikus dolgok iránti kíváncsiságát. A jezsuita szerzők a világ leírása során morális tanulságokat is nyújtottak az úri társaság számára. E moralizáló földrajznak a jezsuita Bertalanffi Pál (1706–1763) volt magyar nyelven jeles művelője. Első munkájában még a korábbi periódus szellemében írt verses dialógust a szerencse forgandóságának okáról (A nagyra vágyódó világ fiának az ember változó sorsáról siralmas panasza, Bécs 1750); következő könyve, a Keresztyén bölcsesség (Nagyszombat 1754) már a rokokó 573kor szellemében elmélkedett a "policiá"-ról, helyet biztosítva a városok, községek, országok "bizonyos szere és rendtartása" leírásának is; majd ezt követte Világnak kétrendbeli ismérete (Nagyszombat 1757) című világföldrajza. Ennek első részében a világot úgy ismertette, amint "Istentől teremtetvén, természet szerént vagyon", a másodikban politikai leírást adott. Könyvét "magyar nemzetének egy mulatságos és tudós olvasására" adta ki; nem vallásos ugyan – mentegette –, de olyan világi tudományról szól, melyből isten létét könnyen be lehet bizonyítani. Hasznáról azt jegyezte meg, hogy segítségével "még magok az anyák is próbát tehetnek otthon, hogy az iskolába járó fiaik igaz deákok-é, vagy csak henye kenyérvesztegetők". Bertalanffi földrajzában Magyarországnak nem sok hely jut; figyelemre méltó azonban az a megállapítása, hogy itthon kevés az iparos, és mikor mindent idegenből vásárolunk, a külföldieket gazdagítjuk, magunkat szegényítjük. A mesterségeket már Keresztyén bölcsességében is honfitársai figyelmébe ajánlotta, az anyanyelv tudásával együtt: "Valaki… a hazádban nagyobb foganattal akarsz szóllani, ne szégyenledd annak tulajdon nyelvét."

Latinul az ex-jezsuita Szuhányi Ferenc (1742–1824) írt teljes földleírást (Notitia orbis e variis peregrinationibus ab illustribus viris susceptis deprompta (Híres emberek különböző utazásaiból merített világismeret), Kassa 1788), melyben a nagyobb hitelesség kedvéért különböző útleírásokból nem kevés kuriózumot halmozott össze. Munkáját azért adta ki, mert nézete szerint a "nemes lelket" az ékesíti legjobban, az teszi leginkább a társaság középpontjává, ha úgy beszél távoli országokról, mintha személyesen is ott járt volna.

A jezsuita tudományosság népszerűsítése mellett az államismereti iskola eredményeinek szélesebb körű terjesztése szintén megindult. Ennek köszönhető Magyarország földrajzának magyar nyelvű ismertetése, melyet a debreceni Baranyi László (szül. 1729), Wolff tanítványa írt meg A gyeographiai tudománynak első kezdete (Halle 1749) címmel. A földrajz iránt megmutatkozó érdeklődésre s az úri műveltségben elfoglalt fontos helyére jellemző, hogy még Lázár János is németből magyarra fordított egy pedagógiai célzatú földrajzi könyvecskét (Rövideden egybefoglalt gyermekek geographiája, Szeben 1750).

Népszerű természettudományi és gazdasági művek

A művelt nemesség gyakolati érdeklődésének megfelelően a kor írói természettudományos és a mezőgazdasággal összefüggő olvasmányokkal, illetve az iskolai tananyagot népszerűsítő írásokkal szintén igyekeztek szolgálni, ezeket is irodalmi formába öltöztetve. Egy jezsuita például versbe szedte az elektromosságtant (De vi electrica (Az elektromos erőről), Nagyszombat 1746), néhány évvel később egy másik az optikát (Elementa opticae (A fénytan elemei), Nagyszombat 1750); a szintén közéjük tartozó Bartakovics József (1722–1763) pedig az arany- és ezüstbányászatról adott ki tanítókölteményt (Metallurgicon, sive de cultura 574fodinarum auri et argenti (Bányászat, vagyis az arany- és ezüstbányák művelése), Nagyszombat 1748). Ez utóbbi azért is figyelmet érdemel, mert függelékében egy rövid latin–magyar–német bányászati szótárt tartalmaz, mellyel a költő a Pliniusból összeszedett latin kifejezéseket akarta érthetővé tenni.

Jóval közelebbről érdekelték a birtokain élő nemességet a mezőgazdaságról, vadászatról szóló kiadványok, melyekben a nemesi olvasó az előző kor udvarházi költészetének egyik témáját ismerhette fel magasabb irodalmi szintre emelve. Az efféle irodalmat olyan kiváló emberek is művelték, mint Pray György, aki fiatal korában a solymászatról írt terjedelmes verset (De institutione et venatu falconum (A sólymok betanításáról és a solymászatról), Nagyszombat 1749); egy másik jezsuita, Sipeck János (1729–1781) a madarászairól (Artis aucupandi liber unicus (Könyv a madarászat mesterségéről), Nagyszombat 1753), egy névtelen harmadik pedig a dohánytermesztésről (De tabaco georgicorum libri duo (A dohánytermesztés két könyve), Nagyszombat 1744) adott verses tájékoztatást.

A kor legismertebb mezőgazdasági tankölteményét, a francia jezsuita Jacques Vaničre Praedium rusticumát a nagyszombati latin kiadás (1772) nyomán Miháltz István (1726–1784) jezsuita rokokó strófákban fordította magyarra (Vanier Jakabnak Paraszti majorja, Szeben 1779). Mint írja: "sokakat kihagyott; többeket hozzáadott, amelyeket vagy maga tapasztalt, vagy könyvekből olvasott, vagy mások tapasztalásából hallott", majd két toldalékkal látta el az "Erdélyi halastókról" és az "Erdélyi vadaskertekről". Az ilyen munkák népszerűségét s az ekkor végbemenő ízlésváltozást egyaránt szemlélteti, hogy a következő évben ugyanezt a költeményt Baróti Szabó Dávid is kiadta, de immár formahű, hexameteres átültetésben (Paraszti majorság, Kassa 1780). Nem sokkal később az ugyancsak jezsuitának indult Nagy János (1732–1803) szanyi plébános Méhi gazdaság (Győr 1786) címmel jelentetett meg könyvet "Ovidius rendeihez alkalmaztatott magyar versekben," vagyis disztichonokban.

Molnár János

A nemesi olvasóközönséget gyönyörködtetve művelő irodalom legnagyobb munkásságú és érdemű képviselője Molnár János (1728–1804) volt. 1745-ben lépett a jezsuiták közé, később a kassai akadémián, majd 1759–1767 között Nagyszombatban tanított; a rend feloszlatása után a budai volt jezsuita akadémia igazgatója, s 1784-ben szepesi kanonok lett. Rendkívül sokrétű munkásságában konzervatív, reakciós tendenciák és modernebb, korszerű törekvések egyaránt találhatók.

Erős egyházias, jezsuita kötöttségeire mutat, hogy művelte a különböző hagyományos egyházi műfajokat: nemcsak lelki olvasmányt és több kötet egyházi beszédet, hanem még hitvitázó könyvet is írt; a hetvenes évektől kezdve pedig több latin és magyar nyelvű munkájával küzdött a felvilágosodás terjedése ellen (pl. De ratione critica legendi libros moderni temporis (Az új idők könyveinek józan kritikával való olvasásáról), 575Pozsony–Kassa 1776). Művei egy másik csoportjában – Faludihoz hasonlóan– a rokokó kor nemesi közfelfogásához igazodott, nevelő-moralizáló könyveket írva a rendi patriarkalizmus szellemében. Pásztor ember (Pozsony 1775) című munkájában például a pásztorélet isten előtt kedves voltát bizonygatta.

Munkásságának másik, értékesebb és korszerűbb része az ismeretterjesztés céljait szolgálta, szoros összefüggésben a magyar nyelv ápolásának s az anyanyelvű literatúra fejlesztésének igényével. Négy kötetes egyháztörténetét (Az anyaszentegyháznak történetei, Nagyszombat 1769–1771) is – akárcsak Bod Péter – azzal a megokolással írta, hogy mindenütt van már nemzeti nyelvű egyháztörténet, csak nálunk nem; s fontos feladatának tekintette egyes világi tudományok magyarosítását is. Első enemű munkája A régi jeles épületekről (Nagyszombat 1760) szól, s népszerű építészettörténetet ad a paradicsomtól a római kor végéig. Egészében a jezsuita politikai-moralizáló irodalom elvilágiasodott terméke, melyben az erkölcsnevelő célzat azonban már háttérbe szorul. Annál jobban érvényesül viszont a nyelvi öntudat és a szépirodalmi szándék; erről nemcsak a könyv igényes nyelvi és művészi megformálása, hanem a Festetich Pálhoz intézett ajánlásnak s az előszónak a kijelentései is tanúskodnak. "Azt… tanultam, hogy ha hazám ékességét szeretem, nyelvét szeressem legelőször" – írja Molnár; a stílust illetően pedig kijelenti: "Ami az írásomnak módját illeti, megvallom Ciceróval, szeretem a beszédet; de csak akkor, ha szép. S ugyanis arra nézve nem tartom mindenütt szavamat kötőféken; hanem mikor annak ideje vagyon, megeresztem, s hol sebesen vágtatom, hol aprón jártatom, hol cifrán pergetem, hol lassú lépésre veszem; de csak úgy, amint tudom…" A műnek a magyar nyelvű deákos költészet kialakulásában betöltött kezdeményező szerepére a következő fejezetben térünk vissza.

Molnár legnagyobb nyelvi teljesítménye A természetiekről Newton tanítványainak nyomdoka szerént (Pozsony–Kassa 1777) című, a fizikai ismereteket népszerűsítő könyve volt, melyet szerzője joggal tekintett a magyar nyelvű fizikaírás kezdetének. Meg akarta mutatni vele, hogy amit az iskolákban latinul tanulnak, "arra szert lehet tenni a deák nyelv nélkül is"; de utat kívánt mutatni "sok babona-forma gyanakodásnak kiirtására", a diákoknak pedig lehetőséget adni, hogy "az iskolákból kikelő nevendék bölcsek szülőjök s barátjok örömére valamit magyarázva tehessenek elé abból a sok elme-kincsből, melyet a reájok tett sok szép költség után eszekbe öszveszedtek". Ha hasonlítanak is némiképpen e gondolatok a felvilágosodás korának néhány tételére, nyilvánvaló, hogy a babona fogalmán a vallásos író egészen mást értett, mint a deisták és ateisták, fizikájával pedig sem az oktatás, sem a tudomány latin nyelvét nem akarta teljesen magyarrá változtatni. Három évvel később ő maga is latinul írt terjedelmes természettudományos tanítókölteményt (Physiologicon complexum historiae naturalis tria regna (Természetrajzi összefoglalás a természettudomány három területéről), Buda 1780), melyet kortársai igen nagyra becsültek. E munka rendszeres állat-, növény- és ásványtan "könnyű értelmű deák versekkel, melyek közé a régiek verseiből bőven hintettek, ahová illettek". A magyar nyelv – mint korábban Bartakovics Józsefnél – az egyes részek végére helyezett latin– magyar–német–francia szótári függelékekbe szorult.

576Molnár János legterjedelmesebb ismeretterjesztő vállalkozása a Magyar könyv-ház 1783–1804 között megjelent 22 kötete. Voltaképp időhöz nem kötötten megjelenő folyóirat, amelyet maga a szerző írt tele. Mint irodalmi jelenség a nagy barokk enciklopédiák késői, elvilágiasodott leszármazottjának tekinthető: vallásos ugyan, de nem türelmetlen, és a világi ismeretanyag is sokkal szabadabban érvényesül benne, mint az elődöknél. Az író a sorozat köteteiben olvasmányaiból készített kivonatokat közölt, melyeket "a tudósításra gyönyörűnek, a tudományra hasznosnak, az egész igyekezet nevelésére hathatósnak, az okos mulatságra, beszédre, írásra készületesnek" gondolt. Az első kötetekben a kivonatok még rendszertelenül következtek egymás után, a későbbiekben viszont már a kor kedvelt lexikon-formájába szerkesztve jelentek meg. Molnár sokat beszél bennük egyházi dolgokról, nevezetes emberekről, de izgatja a földrajz, valamint az utazások, hajótörések, felfedezések regényes története, s érdekli a magyar irodalom, történelem és nyelvészet is.

Molnár János életművéből, egyháziassága ellenére is, egy bámulatosan sokat olvasó és nagy becsvággyal publikáló hivatásos íróember vonásai domborodnak ki, aki jól értett a stílushoz és a verseléshez, s otthonosan mozgott a tudomány legkülönbözőbb területein. Literátori öntudatát tanúsítja, hogy kiadta műveinek katalógusát is (Molnár Jánosnak… magyar és deák könyvei, Győr 1792).

*

A művelt nagyközönség számára kiadott ismeretterjesztő irodalom első színtere volt a magyar nyelv tudományos alkalmazásának, amely az itteni erőpróbákon megizmosodva hódította meg idővel a magas tudományosság régióját. A rokokó kor szépirodalmi eszközökkel dolgozó népszerűsítő íróinak formái, hangneme a felvilágosító "filozófusok" munkáiban élt tovább az irodalmi fejlődés következő korszakában.

Irodalom

Pécsi Ödön: Molnár János élete és művei. Szeged 1896. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. 1929. – Tüll Alajos: Bertalanffi Pál S. J. élete. Pécs 1931. – Hóman Bálint: Tudományos történetírásunk megalapítása a XVIII. században. 1920. (önállóan) és Történetírás és forráskritika. 1938. 353–380. – Kerényi Olaf: A magyar irodalmi népiesség úttörői I. (Nagy János, szanyi plébános élete és irodalmi munkássága.) Pannonhalma 1939.