57772. A DEÁKOS ROKOKÓ KÖLTÉSZET
(TARNAI ANDOR)

A szerzetes-költők az előző periódusban túlnyomórészt világiak számára írták latin verseiket és arra törekedtek, hogy olvasóik gyönyörködtető előadásban hasznos igazságokat, vallás-erkölcsi tanulságokat ismerjenek meg belőlük. A rokokó időszakban is betöltöttek hasonló funkciót, a nemesi olvasóközönség számára írt újabb verses műveikben azonban a vallási haszon korábban uralkodó elvét háttérbe szorította a tudományos, világi ismeretek terjesztésének programja. Az ennek jegyében készült s az előző fejezetben megismert tudomány-népszerűsítő tanköltemények mellett kialakult azonban a költői tevékenységnek egy újfajta ága is: a szellemi elit belterjes, önszórakoztató poézise. A világiasodó egyházi értelmiség poétája nem erkölcsprédikátor már, aki szent hevületbe akarja ragadni olvasóit, de még nem is a következő kor látója, a nemzet ügyének vátesze, hanem egyszerűen csak "boldog a versírásban", mint Faludi mondotta. Ez a hedonisztikus magatartás lényegében rokon a nemesi költők ars poeticájával; a papi, értelmiségi szerzők költészetét csupán a deákos jelleg és az ezzel járó – ekkor még csaknem kizárólagos – latinnyelvűség különbözteti meg amazok munkásságától. Faludi verseit is nyelvük, olaszos-németes irányuk és világi közönségük utalja a nemesi költészet szférájába, eltérően rend- és sorstársainak erősebben intellektuális, klasszicizáló tendenciáról tanúskodó, deákos poétai világától. A gáláns líra verstípusaival és dalformáival szemben e deákos rokokó költők az antik költői műfajoknak (elégia, óda, epigramma) és a klasszikus verselésnek hódoltak.

Az elégia- és ódaköltészet

A barokk kor utolsó periódusának irodalmat kedvelő, tudós társasélete virágoztatta fel az elégia- és ódaköltészetet: az előbbit a jezsuita Makó Pál honosította meg, az utóbbinak a piarista Hannulik János Krizosztom volt legnagyobb mestere.

Makó Pál (1724–1793), aki később mint kiváló matematikus és fizikus tette ismertté nevét, nem írt sok verset, de kis kötete több változatban terjedt és mintaképpé vált. (Legfontosabb kiadásai: Elegiarum liber unicus (Elégiák egy könyve), Nagyszombat 1752; Carminum libri tres (Versek három könyvben), Nagyszombat 1764). A barokk hagyománnyal nem szakított: Ovidiust utánzó rendtársainak, Schez Péternek és Adányi Andrásnak műveit megbecsülte, nagyra tartotta Gyöngyösi szerzeményeit, de új tekintélyként Corneille és Metastasio is megjelent irodalmi világában. A hősi barokk póztól pedig tudatosan elhatárolta magát kötetének bevezető versében, melyet szemmel láthatólag Bartakovics József Metallurgiconának hatására írt. Makónak ebben megjelenik Elegeia, és azt tanácsolja, hogy legalább egy időre hagyjon fel heroikus vers-tervével. és írja azt, amit a mindennapi élet vagy egyéni sorsa kínálnak témául. A költő még ellenvetést tesz, mondván, hogy a köznépet csak az újdonság, a mitológia 578és a harcok érdeklik, de azért megfogadja a tanácsot, s elégiáiban betegségéről, születésnapjáról, utazásáról s hasonlókról ír. A régi, heroida-műfaj baráti levéllé egyszerűsödve irodalmi nézeteinek kifejtésére szolgál (Ad amicum (Egy baráthoz)), s alkalmat talál arra is, hogy anekdotát mondjon el, vagy állatmesét dolgozzon fel önálló versben (De corvo (A holló)).

Hannulik János Krizosztom (1745–1816) csaknem 40 esztendőt töltött rendje nagykárolyi iskolájában, ahol Károlyi Antal pártfogása alatt dolgozott és nyomatta ki nagyszámú alkalmi versét és gyűjteményes kötetét (1780–81). Nagy tisztelője volt Metastasiónak, egyik versének latin fordításával aratta első sikerét (1776); legfőbb példaképe azonban Horatius volt. Az új-latinok közül pedig az Európa-szerte elismert lengyel jezsuita költő, Matthias Casimir Sarbiewski (1596–1640) hatását mutatták ki versein. Hannulik bámulatos termékenységgel, nagy erudícióval és találékonysággal írta üdvözlő verseit, melyekkel Rómától a cári udvarig nemzetközi elismertetést vívott ki magának. Moralizálása egyfelől a vallásosság, másfelől a nemesi hazafiság jegyében áll. 1790-ben a nemesi ellenálláshoz csatlakozott, magasztalta a nemesi "aranyszabadság"-ot; támadta a nemzeti nyelvet és szokásokat megvető arisztokratákat. Népszerűvé vált költeménye, az Ode ad libertatem Hungaricam (Óda a magyar szabadsághoz) szerint a jozefinista évtizedben a hazaárulás erénynek számított, s aki szembe mert szállni a császár intézkedéseivel, börtönbe került vagy őrültnek bélyegezték. Egyébként irtózva beszélt a tudatlan tömegről, eszménye a művelt, vallásos és az ősök erényeit követő nemesúr volt.

Az epigramma

Az ügyes formát és a tudós szellemességet kedvelő kor legjellemzőbb és legtöbbre becsült műfaja az epigramma lett, amelyben politikai és vallásos nevelést célzó maximákat, aforizmákat, társalgást élénkítő anekdotákat fogalmaztak meg a deákos irodalmi ízlés szerint. Legnevesebb művelője a jezsuitának indult, majd világi pappá vált Babai Ferenc (1742–1778) kijelentette, hogy az epigramma az egész költészetnek a lelke, mert az "argutiá"-val játszó szellem leginkább ebben nyilatkozhatik meg, s a tudós emberek ezzel teszik nyájassá a társalgást.

Babai Ferenc műveinek egyik csoportjában epigrammákba foglalta a rendi ország legfőbb vezetőit: a királyokat, a nádorokat és az esztergomi érsekeket (Ungariae reges (Magyarország királyai), Nagyszombat 1773; Ungariae palatini (Magyarország nádorai), Nagyszombat 1775; Archi-episcopi Strigonienses (Esztergomi érsekek), Nagyszombat 1776). Tárgyilag pontosságra törekedett, a jezsuita történetírás legfrissebb eredményeit értékesítette. Stílusa szándékosan egyszerű volt, a fenséges emelkedettséget tudatosan elkerülte, igyekezett azonban portréit költői megjegyzésekkel szórakoztató 579olvasmánnyá tenni. Egyéb epigrammáinak gyűjteményéből (Epigrammatum miscellaneorum, sacrorum et profanorum libri III (Egyházi és világi epigrammák vegyesen, három könyvben), Nagyszombat 1777) a kor társasági életet élő tudós-költőjének vonásai bontakoznak ki. A vallásos darabok között feltűnően sok a gyermek Jézushoz szóló, bájt és kedvességet sugárzó vers; s nem hiányoznak a deistákat támadó sorok sem. Epigrammákba foglalta a későbbi II. József rögtönzött szellemes mondásait, s számos verset írt egyes személyekhez. A címzettek között van az osztrák Michael Denis (1729–1800), az ünnepelt német–latin költő; a hazaiak közül pedig a jezsuita szellemi élet szinte minden kiválósága (Kaprinai István, Katona István, Pray György, Molnár János stb.).

Hasonló szellemű a piarista Bielek László (1744–1807) epigramma-gyűjteménye (Epigrammatum libri III (Epigrammák három könyve), Pest 1789), melyben jezsuiták helyett természetesen a szerző rendtársai szerepelnek legtöbbet (Hannulik, Horányi Elek, Pállya István stb.). Bielek közelebb állt a barokk verstechnikához, mint Babai: írt anagrammákat, magyarázott szimbólumokat, s ezeket külön könyvbe gyűjtötte össze. Voltaire ellen 20 epigrammát nyomatott ki, de a kor vallásosságának megfelelően ellensége volt a bigottságnak is: "A hit dolgában semmit sem hinni bolondság, mindent hinni ostobaság. Az okosság arra tanét bennünket, hogy a középúton járjunk, tartván mind a soktól, mind a kevéstől" – írta egyik írásában (Erkölcsi oktatás, Kassa 1792).

Epigrammatikus jellegűek vagy a prózai "elmefuttatások"-hoz állnak közel a jezsuitának indult Szerdahely György Alajos (1740–1808) versei is. A szerző az egyetem első esztétika-professzora (1774–1784) volt, s ebben a minőségben adta ki e tudományszak első latin nyelvű, racionalista felfogású hazai kompendiumait (Aesthetica, Buda 1778; Ars poetica generalis (Általános költészettan), Buda 1783; Poesis narrativa (Az elbeszélő költészet), Buda 1784; Poesis dramatica (A drámai költészet), Buda 1784). Silva Parnassi Pannonii (A magyar Parnassus költői leleményei. (A "Silva" szó Papinius Statius római költő kötetére utal, aki ilyen címen foglalta egybe alkalmi rögtönzéseit.)), (Bécs 1788) című verskötetében tág teret kap a kedélyes baráti társaság, a falusi idill; a betlehemi pásztorok vergiliusi eklogában készülnek a gyermek Jézus imádására (Ecloga de nativitate Domini (Ekloga az Úr születéséről)); s Ámor is szóba kerül különböző vonatkozásokban. A kedves játékosság, életbölcsesség mellett a Silva másik fő jellemvonása a tudományos jelleg. Szerdahely Hell Miksának (1720–1792), a kiváló csillagásznak ajánlotta kötetét; költeményeit tudós jegyzetekkel, tárgyi és nyelvi magyarázatokkal, latin és görög idézetekkel kísérte végig; a versek címzettjei is művelt egyháziak és világiak, akik értékelni tudták a szerző tanultságát és szellemének mozgékonyságát.

580A magyar nyelvű deákos költészet kezdetei

A 18. század második felének latin költészete 1760 körül magyarosodásnak indult, s a hetvenes évek végére már a magyar nyelvű időmértékes verselés erőteljes irányzatává, az ún. "deákos iskolá"-vá fejlődött. A magyar nyelvű deákosok, Baróti Szabó Dávid és társai, már az új korszak ízlését képviselik, a mozgalom elindítói azonban még a rokokó periódus verselői közül kerültek ki.

Az időmértékes magyar vers immár nem alkalomszerű művelése, hanem folyamatos gyakorlata és végleges meghonosodása több tényező eredménye. Fontos szerepet játszott ebben a 18. század első felének általános ellatinosodása, amely a deákos műveltséget és a latin metrumot széles körben ismertté tette. De nem kevésbé jelentős mozzanat a rokokó költők törekvése az elegáns rövidségre, a szószaporításra, díszítőhalmozásra késztető Gyöngyösi-verssel szemben. Ezért tisztelték annyira Faludi fejlett verstechnikáját, és ugyanezért vált számukra csábítóvá az antik metrum. Erről ugyanis nemcsak azt ismerték fel, hogy mennyire könnyen alkalmazható a magyar nyelvre, hanem azokat a lehetőségeket is, melyeket a tömörség, fegyelem, új nyelvi megoldások szempontjából nyújtott. Ha a deákosok más utat választottak is, mint Faludi, az időmértékkel ugyanazt a hatást kívánták elérni, amit nagyrabecsült kortársuk a maga újszerűen alkalmazott, de hagyományos eszközeivel.

E felismerések első ízben Molnár Jánosban érlelődtek tudatossá. A régi jeles épületekről (1760) írott – már ismertetett – művébe időmértékes verssorokat illesztett, s eljárását a Festetich Pálhoz címzett ajánlásában meg is okolta. Újításával – írja – hazájának "nem kisebbségére, hanem nagy ékességére" kíván kedveskedni, örömmel állapítja meg, hogy magyar nyelvéhez nagyon jól illik a klasszikus metrum, és hangoztatja, hogy nem kell arra várni, míg mások is alkalmazzák. A rímes vers ellen az a legfőbb érve, hogy unalmas, egyhangú; míg az időmórtékben "mindent válogatva helyheztetünk". Meggyőződése, hogy "aki a szép magyarságot gyarapítani kívánja, lehetetlen, hogy ily munkához látván, nagy hasznát ne vegye". Molnár véleményének helyességét hamar igazolta az idő: az új verselési mód bevezetése annyira aktuális volt, hogy rendtársai, Baróti Szabó és Rájnis József tőle függetlenül kezdtek időmértékes verseket írni; a protestáns iskolai költészetet művelő Kalmár György (szül. 1726) pedig már 1761-ben hozzáfogott magyar hexameterek írásához (Prodromus (Tervezet), 1770).

*

A latin deákos költészet magyarra váltásával lezárult a magyarországi latin költészet utolsó korszaka is. A latin versírás ettől kezdve végleg elvesztette jelentőségét, tudós játékká, esetleg exkluzív körök formalista mutatványává sekélyesedett. Sok évszázados története során azonban a magyar poézisnek számos értékes ösztönzést adott, s még végső szakaszában is új vívmányokkal járult hozzá annak fejlődéséhez. Az időmértékes verselés meggyökereztetése s az antik költői műfajok divatjának megteremtése a klasszicizmus és romantika magyar költészetét számottevően gazdagította.

581Irodalom

Pécsi Ödön: Molnár János élete és művei. Szeged 1896. – Császár Elemér: A deákos iskola. 1905. – Jánosi Béla: Szerdahely György Alajos aesthetikája. 1914. – Gálos Rezső: Adatok a deákos költészet kialakulásának történetéhez. Győr 1932.