14827. BATSÁNYI JÁNOS (1763–1845)
(TARNAI ANDOR)

Pályakezdése

Batsányi János 1763. május 9-én született Tapolcán. A hagyomány szerint apja saru-varga volt; kétségtelen tényként azt tudjuk családjáról, hogy nemesi származásúnak tartotta magát, és tagjai környékbeli kisnemesekkel házasodtak össze. Az író a nemesség legalsó rétegével kapcsolatot tartó mezővárosi polgárrétegből származott. Iskoláit Keszthelyen, Veszprémben, Sopronban végezte, a filozófiai tanfolyamot 1783-ban a pesti piaristáknál kezdte el. Mint joghallgató Orczy Lőrinc házába került, s az öreg költő korán elhalt fiának, Istvánnak tanulótársa és nevelője lett. A tehetséges fiatalembert Orczy Lőrincz Abaúj megyében juttatta állásba, mégpedig a kassai kamaránál, melynek adminisztrátori tisztjét veje, Vécsey Miklós töltötte be. Batsányi forradalmi versei miatt 1793-ban elvesztette hivatalát. Először Pesten próbált jogorvoslást találni, majd Forgách Miklósnál, a nemesi ellenállás egyik vezéralakjánál húzódott meg. 1794 szeptemberében a jakobinus szövetkezésben való részvétel gyanúja miatt elfogták. A vádat a per folyamán nem sikerült rábizonyítani, azt viszont igen, hogy tudott a szervezkedésről. Nem is valószínű, hogy csatlakozott Martinovicshoz, aki igazgatói posztot kínált neki a mozgalomban, mert tudott rendőrségi kapcsolatairól és emiatt az író nem bízott benne. A hétszemélyes tábla merészhangú védőirata miatt ítélte el egy évi várfogságra. Büntetését Kufsteinban töltötte le, 1796 tavaszán szabadult. Ezután Bécsben telepedett meg, és szerény állású hivatalnokként kereste kenyerét. 1805-ben feleségül vette Baumberg Gabriellát, a császárváros akkoriban ünnepelt költőnőjét, a "bécsi Sapphót", aki szintén tagja volt a szabadkőművesek szövetségének, és sokat üldözött férje mellett mindvégig kitartott. 1809-ben, Bécs francia megszállása után, Batsányi Franciaországba ment a hazavonuló csapatokkal, mint mondják, azért, mert azzal gyanúsították, hogy magyarra fordította Napóleonnak a magyarokhoz intézett kiáltványát. A valóságban inkább azért hagyta el a Habsburgok székvárosát, mert ebben az időben Napóleontól várta a monarchia és hazája feudális viszonyainak megváltoztatását. Egykori kufsteini rabtársa, Maret, aki ekkoriban Napóleon államtitkára volt, francia állami nyugdíjat eszközölt ki számára; ebből élt aztán az író élete végéig. 1815-ben, a szövetségesek döntő győzelme után, az osztrák hatóságok Párizsban elfogatták, Spielberg várbörtönébe vitették és hosszadalmas vizsgálatot folytattak ellene Napóleon kiáltványa ügyében. Batsányi mindössze annyit ismert be, hogy látta és átjavította a magyar szöveget. Az uralkodó a kirendelt bizottság felmentő ítélete ellenére Linzbe internáltatta a meghurcolt írót. Itt élte le hátralevő éveit. 1845. május 12-én halt meg. A magyar Akadémia 1843-ban levelező tagjává választotta.

Keszthelyi diákkorában még sejtelme sem volt arról, hogy magyar irodalom is van a világon; a dunántúli szerzetes iskolákban a késő-barokk latin literatúra szabályait tanulta és gyakorolta. Pesten nyílt meg előtte az új világ: tanárai közül a kiváló piarista, Horányi Elek főként történeti érdeklődését kelthette fel, az Orczy-ház környezete irodalmi ízlésének kialakulását befolyáolta, 149s itt tekinthetett bele először kora politikai életébe. Fiatalkori művei gyors fejlődésről tanúskodnak az elavult, egyházias barokktól a modern nemzeti irodalom irányába. Első nyomtatásban megjelent művét, A magyaroknak vitézségét (Pest, 1785) tanítványának, Orczy Istvánnak ajánlotta. A kis könyv Gasó István jezsuita Nagyszombatban, 1745-ben megjelent dialógusának (Bellica Hungarorum fortitudo) szabad fordítása. Az eredeti a katolikus vallásosságot és a nemesi harciasságot kapcsolta össze hagyományos jezsuita módon, és mindkettőt az osztrák örökösödési háború érdekében propagálta. Batsányi a világi célzat javára tompítani igyekezett az egyháziast, s ahol az eredetit félretolva szabadjára eresztette tollát, plasztikusabbá tette szövegét a latinnál, néhol pedig az új hősi stílus első magyar nyelvű próbáit adta. Eredetijét két forrásból frissítette fel: használta Horányi Elek egyik fordítását (Magyarországnak hatalmas és dicsőséges királyainak… koporsó épülete, 1779) és részleteket ékelt be Bessenyei György Hunyadi János élete és viselt dolgai (Bécs, 1778) című munkájából.

Bessenyei felhasználása Orczy és környezetének hatására utal. Itt ismerte meg Batsányi öreg pártfogója barátainak, a testőr-íróknak műveit, a pálosok pesti könyvtárában a cenzúra szigora miatt kéziratban maradt Bessenyei-műveket olvasott, felfedezte Ányos Pált, akinek később első kiadója lett. Korai verseiben az új mintaképeket és azok műfajait követte, a hagyományos nemesi verselés fráziskincsét alkalmazta, a barokk poétika imitáció-tanának megfelelően (Barátságos levél, Biztatás, három vers Orczy István halálára). Bekapcsolódott Pest irodalmi életébe is. Sajtó alá rendezte Báróczi Sándor Erkölcsi leveleinek új kiadását (Pest, 1786), megismerkedett Mészáros Ignáccal, barátja lett Verseghy Ferencnek, s talán az ő hatására írta első németes rokokó dalait (Fánnihoz, Klórishoz). Hamarosan bántónak érezte azonban, hogy ezek minden élményi alapot nélkülöznek, s arra törekedett, hogy személyes hitelességet adjon verseinek (Esdeklő panasz).

Költői kísérletei után mint a régi irodalmi gyakorlattal lényeges ponton szakító és magának félreérthetetlenül vezetőszerepet igénylő író, a műfordítás módjáról írott első értekezésében lépett elő (Magyar Muzsa, 1787). A régi, deákos irodalmi gyakorlatban a fordítás nem vált el élesen az eredetitől; a klasszikus elődök utánzása (imitáció) a költő legfőbb kötelessége volt, akinek munkáját a példaképek mondanivalójának új formába öltöztetése, aktuális alkalmazása tette értékessé a poétika ismerői előtt. Ilyen értelemben változtathatott maga Batsányi is a Bellica Hungarorum fortitudo szövegén. A fiatal író most azt követelte, hogy a fordító eredetijének, hű mását, kópiáját adja, megőrizve annak minden erényét és hibáját. A cikk Joh. Christoph Gatterer göttingai történelem-professzor gondolatainak felhasználásával készült. A közvetlen német eredetit nem ismerjük; annyi bizonyos csupán, hogy a német klasszicizmus mesterének, Gottschednek fordítási szabályai mind megtalálhatók a magyar szerzőnél. Batsányi az egész régebbi és újabb magyar nyelvű szépirodalmat szeme előtt tartotta írás közben, és nagy önbizalommal dicsért, kárhoztatott vagy osztogatott tanácsokat. A magyar nyelvű irodalom céljául, Bessenyei programjának megfelelően, a "közönséges világosodás" terjesztését jelölte ki. A szépirodalmat és a tudományt még nem választotta el élesen egymástól, sőt az előbbi fellendülésének láttán éppen az utóbbi művelését szorgalmazta, s cikkével támogatni akarta mindazokat, akik "a nemzetnek 150hasznát keresvén Hazájok magyarainak kedvekért hasznos könyveket anyanyelvünkre fordítgatnak". Nem szakított még teljesen a klasszikus minták utánzásával, az imitáció-tannal sem: 1789-ben A martinyesti ütközetben elesett magyar vitézek sírkövére című verse a Thermopylainál veszett spártaiakra írott epigramma mintájára készült, s A franciaországi változásokra írott nyolc nevezetes sornak is megvan a példaképe. A régi gyakorlat maradványai azután, gondolkodásának és érzelemvilágának újszerű vonásaival elegyedve, későbbi polgári klasszicista ízlésének kialakulását támogatták. Az új elvi tételek hirdetője olyan szépirodalmi olvasmányokat dolgozott fel ebben az időben, melyeknek tanulságai egész életútján elkísérték. Már a fordításról szóló cikkében elragadtatással beszélt Klopstockról, Miltonról, és stílusából ítélve egészen biztosan ismerte Ossziánt is. Politikai nézetei első művének jozefinista szelleme után nagyot változtak. 1786-ban Báróczi Sándorhoz intézett levelének verses betétjében a nemesi ellenállás publicisztikai nyelvén "idegen maszlag"-ról, az idegenek irigységéről beszélt, és úgy látszik, pártfogóival együtt a császárral szemben álló nemesség táborához közeledett.

Szerkesztői tevékenysége

Írói és szervezői tehetségének kifejtésére az 1788–92-ben megjelent Magyar Museum szerkesztése idején nyílt soha többé vissza nem térő alkalma. A kassai folyóirat megindítását 1787 novemberében Batsányi, Kazinczy és Baróti Szabó közösen határozták el. Hogy kié az alapítás tulajdonképpeni érdeme, ma már nehéz eldönteni. Batsányi azt írja, hogy még Orczy Lőrinc biztatta a vállalkozásra; Kazinczy kezdetben félreérthetetlenül főszerkesztőként viselkedett, ő írta meg a Magyar Museum beköszöntő cikkének első változatát. Batsányi elejétől fogva a szavazat-többség elvét igyekezett érvényesíteni a szerkesztés munkájában, s a folyóiratot és a munkatársi gárdát úgy tekintette, mint a megalapítandó magyar akadémia előfutárát. Mivel Baróti Szabót sikerült teljesen a maga oldalára állítania, Kazinczy egyre jobban háttérbe szorult, és 1789 tavaszán véglegesen szakított a folyóirattal. A programot körvonalazó Bévezetését Batsányi alaposan átdolgozta, és később teljesen a maga szerzeményének tartotta. A fő szövegváltoztatások abból állnak, hogy Batsányinál – Ányos múltszemléletének hatására – különös hangsúlyt kaptak a nemzeti katasztrófák (Várna és Mohács), a magyar művelődés helyének kijelölésére széles világirodalmi áttekintés került bele, és Bessenyei szellemében a megoldandó feladatok között helyet kapott a nyelvművelő akadémia megalapításának terve.

Batsányi a folyóirat első számaiban megjelent cikkeiben még korábbi fejlődésének eredményeit értékesítette. De a régi anyagot is a Bévezetésben kifejtett program szolgálatába állította, s az első kötet szerkesztése közben egyre határozottabban alakult ki önálló irodalmi ízlése. Költői formanyelvére akkor talált rá, amikor a jozefinizmus és a nemesi ellenállás iskoláját kijárva, politikai mondanivalója kialakult. A két fejlődésvonal az 1790 körüli években szerencsésen találkozott össze, s a közélet eseményeire belső meggyőződéssel, egész egyéniséggel, ihletetten reagáló Batsányi az időszak egyik legjelentősebb költőjévé vált.

151A Magyar Museum első számában a vitázó részletek elhagyásával új alakban tette közzé A fordíttásról írott tanulmányát. Nézetei feltűnést keltettek a tudós társasági tekintéllyel fellépő folyóiratban. A régi, deákos hagyomány ápolói részéről Rájnis József válaszolt a fiatal írónak 1789-ben. Az ellenfél Baróti Szabó Milton-fordítását is megtámadta, minthogy az angol író Elvesztett paradicsoma semmiképpen nem fért össze Vergiliuson iskolázott ízlésével. Batsányi nagy erővel védte meg fordítói nézeteit, eredményesen kelt pártjára Miltonnak és Baróti Szabónak, aki ez idő tájt egész költői termését átdolgozta fiatal barátja kívánsága szerint. A Magyar Museum harmadik számának Toldalékaként megjelent vitacikk Batsányi nevét egyszeriben ismertté tette.

Két másik tanulmánya az Orczy-házban kapott indításokra nyúlik vissza. Az Ányos Pálról írott dolgozat műfaji tekintetben azokhoz a felhívásokhoz kapcsolódik, melyekben egy-egy szerző hírül adta irodalmi tervét, és segítséget kért a megvalósításhoz. Batsányi Ányos műveit akarta kiadni. Híradását azonban a hírlapi közlés szintjéről a nálunk akkor még ismeretlen irodalmi tanulmányhoz közelítette. Állást foglalt a négyes, illetve páros rím kérdésben: mindkettőt jónak találta, ha valóban költő írja azokat, és nem versfaragó tolla alól kerülnek ki. A költőt és a verselőt később is mindig élesen megkülönböztette. "Nincs alább való teremtmény ítéletem szerént a tudós világban egy versfaragónál, kinek sem íze, sem tüze" – írta 1791-ben.

Még jobban megközelítette az irodalmi tanulmány műfaját a Bessenyei Györgyről és annak munkáiról írott cikke. Bessenyei néhány kéziratban maradt munkáját ismerteti, melyeket a pesti pálosoknál olvasott. Célja azonban sokkal több a puszta ismertetésnél: Bessenyei életének és egész munkásságának bemutatására törekszik. Figyelmet érdemel e műben a magyarnyelvűség programjának hangoztatása, a kritika fontosságának kiemelése és a cenzúra intézménye elleni támadás. Batsányi elismerte az engedékenyebb jozefinista sajtópolitika jótékony hatását a magyar irodalomban.

Az 1790-et megelőző évekből származnak Batsányi első Osszián-fordításai. Az akkoriban Európa-szerte népszerű irodalmi hamisítvány, egy fiktív kelta bárd népe pusztulását sirató énekei jól illettek az általános hangulathoz. "Az vala főbb s legelső tárgyam, hogy ennek az isteni költőnek szívreható énekei által magyarainkat megihletvén, hazájokra, s önnön magokra emlékeztessem. Bárdussa kívántam lenni magyar nemzetemnek, s a régi kelták történeteiben tükröt tartani polgártársaim elejibe; édes anyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását! mert oly környülállásokban vagyunk, hogy, hacsak teljességgel el nem rontotta már szíveinket az idegen maszlag, szükségképpen meg kell illetődnünk egy – hazája veszedelmét oly érzékenyen kesergő öreg vitéznek szomorú panaszára." Batsányi hexameteres formában is kísérletet tett az ossziáni énekek átültetésére; hamarosan belátta azonban, valószínűleg Herder hatására, hogy a klasszikus forma nem illik hozzájuk.

A dicsőséges múltat és a szomorú jelent, II. József utolsó éveinek válsághangulatát Virág Benedekhez intézett Serkentő válasz című versében fogalmazta meg a leghatározottabban. Virág az ősi magyar dicsőség feltámadását énekelte meg a török háború egyik magyar katonatisztjében (Nemes György dicsérete); Batsányi az egész nemzeti múltat felölelő történeti körképpel válaszolt, a várnai és mohácsi katasztrófát, a török hódoltságot, az egyenetlenséget 152és a vallásháborúkat idézte fel a békében és a kulturális haladásban reménykedve, azután a jelenre fordította tekintetét:

Ím, nyög a hazafi most is fájdalmában,
Nem vehetvén reményt árva mivoltában;
S nem találván hazát önnön hazájában,
Csak panasz, csak jajszó zeng bús ajakában.

Hasztalan említi törvénye szentségét,
Annyi drága vérrel szerzett örökségét;
Sőt, gyanúba hozván egyenes hívségét,
Ezáltal halmozza nagyobbra inségét.

A vers hagyományos négyes rímeivel, stílusával, világos gondolatmenetével a kor legjobb költői-publicisztikai megnyilatkozásai közé tartozik, melyben elválaszthatatlanul összevegyül még a köznemesi-függetlenségi elégedetlenség a "törvény és igazság" erejébe vetett polgári hittel.

A forradalom ihlete

A válságos helyzetben a francia forradalom fénye adott tájékozódási lehetőséget. Batsányi az első volt, aki maradandó értékű irodalmi művel üdvözölte a világtörténelmi jelentőségű eseményt. A franciaországi változásokra formai mintája Barcsay Ábrahám A kávé című költeménye, melyben a testőr az angol gyarmati kizsákmányolás fölött mondott ítéletet. Egyetlen nagy nyolcsoros körmondat mind a kettő, hatsoros bevezető után egyformán két versnyi csattanó következik. Batsányi hasonlíthatatlanul világosabb, erőteljesebb és lendületesebb elődjénél: határozott hangú megszólítással kezdi, majd a következő négy sorban nagyerejű jelzők és igék érzékeltetik az elnyomottak erejét. A hatásos intonáció a "felszentelt hóhérok"-ról szól, s összegező befejezésül a francia példát idézi fel: "Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!" A vers szinte az eszköztelenségig egyszerű, a periódusos forma következtében viszont szerkezetileg rendkívül "feszített", az utolsó sorba sűríti a mondanivaló lényegét, amelyet ellenállhatatlan ritmikai erővel fejez ki. Gondolat és érzelem teljes harmóniában olvad össze az epigrammában, s megvalósulva látjuk benne azt, amit Batsányi egyik politikai verséről írt: "Lángol az elmém, mikor ilyennemű dolgokról verseket írok; s mennél rövidebb, hathatósabb és egyszersmind mennél jobb-hangzatú szókkal fejezzem ki gondolatimat és érzékenységimet, azon vagyok. Ha lehetne, oly tömörséget adnék verseimnek, hogy minden periódusom lángba hozná olvasóm képzelődését, és megolvasztaná velem-érező szívét."

II. József halála után a nemzeti lelkesedés Batsányit is magával ragadta. A Serkentő válasz stílusában verset írt Hohenlohe Károlynéhoz, az ősi erkölcsök, nyelv és öltözet dicsőítésére, üdvözölte Orczy Lászlót, a hivatalba lépő új abaúji főispánt. Valószínűleg ebből az időből származik egy Árpádról, a földet foglaló nemesség őséről írandó eposz-terve, melynek csak kezdő sorait ismerjük.

153Az Orczyhoz intézett magyaros ódában a szabadság újból feltűnő napjának üdvözlése mellett már intelem hangzik: "Még nem vagy a parton" – írta – a nemzeti és haladó követelések még korántsem teljesültek. Az 1790–91. évi országgyűlés éles harcaiban Batsányi azokhoz a haladó nemesekhez csatlakozott, akik a függetlenség helyreállítására irányuló törekvést mélyreható reformtervekkel kapcsolták össze. A legtekintélyesebbek a Bécsben megjelenő magyar hírlap, a Hadi és Más Nevezetes Történetek körül csoportosultak. Batsányi ezek egyikétől, Széchényi Ferenctől kapott kölcsönt a Magyar Museum folytatására; Forgách Miklóshoz nyílt levelet intézett abból az alkalomból, hogy az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar nyelv használatát. A kassai szerkesztő nagy figyelmet szentelt Báróczi Sándor A védelmeztetett magyar nyelv című röpiratának, és maga ismertette folyóiratában a nevezetes munkát, amely világosan elmagyarázta, hogy a magyarnyelvűség hívei nem törekednek a latinság teljes megsemmisítésére. Nem gondolt a deák költészet kiirtására Batsányi sem, hiszen később mint latin versszerző jó nevet szerzett magának. A haladó, reformpárti nemesek közé tartozott Batthyány Alajos, akinek nevére Batsányi ódát írt, amikor 1791 februárjában beszédének hatására – a katolikus klérus minden tiltakozása ellenére – az országgyűlés törvénybe iktatta a protestánsok vallásszabadságát.

Az 1790-ben hangadó köznemesség, a francia forradalom eseményeitől és a hazai parasztmozgalmaktól megrémülve, kiváltságainak biztosítása fejében, kiegyezett az uralkodóházzal. Batsányi és vele együttérző társai háttérbe szorultak a reakció gyorsan megújuló erőivel szemben. Batsányi ebben az egyre szorongatóbb helyzetben vált igazán radikális szellemű költővé, s ugyanekkor talált szilárd filozófiai alapot a hazai elmaradottsággal reálisan számoló politikai meggyőződéséhez. Egész Európa eseményeit figyelemmel kísérte, különösen a francia forradalmat, nagy részvéttel szemlélte a szabadságért és polgári haladásért harcoló lengyel nemesség küzdelmét, mélységesen elítélte a népek szabadsága, közelebbről a forradalmi Franciaország ellen fegyverkező uralkodókat:

Nincs isten? – Nincs, aki vigyázna reátok,
Dühös vakságtokban tán azt gondoljátok?
Nem dőlhet le porba, minthogy nincs bírátok,
Nemzetek átkával terhelt koronátok? –

Hah! hogyha érccé vált kegyetlen szívetek,
S nincs emberi érzés már többé bennetek:
Tekintsetek körül, vakok! s reszkessetek;
Nem állhat már soká megrendült széketek!

Már A franciaországi változásokra írott versben a Természet kérte a zsarnokok vérét; most, 1792 nyarától, Herder olvasása nyomán, Batsányinak meggyőződésévé vált, hogy az emberiség történetében a természeti erők kérlelhetetlen következetességével tör előre a haladás; egyes államok, intézmények ideig-óráig feltarthatják ugyan diadalmas útjában, végső győzelmét azonban nem tehetik kétségessé. A gondolkodó ember legszentebb kötelessége, hogy az általános fejlődéstörvények érvényesülését segítse; különben azok erőszakos 154forradalommal vágnak utat maguknak. Batsányi úgy gondolta, hogy a hazai elmaradott körülmények között, "mivel az észnek józan világossága előre nem ment", csak parasztforradalomra kerülhet sor. A franciákéhoz hasonló megmozdulásnak nagy akadályát látta a hazai lakosság nyelvi és vallási megosztottságában is. E gondolatok táplálták nemes erkölcsi magatartását és a magyar elmaradottság következményeinek felelősségteljes megítélésén alapuló írói-értelmiségi hivatástudatát: "Vagynak… olyan igazságok – írta –, melyeknek felfedezése gyakorta ártalmas lenne, és amelyeknek eleven festése néha egész országokat tűzbe hozhatna." Ekkor alakult ki benne a hazáját és nemzetét vezető látnok-költő képzete, amely aztán végigkísérte egész pályáján.

Történetfilozófiáját a Beszélgetés című Wieland-fordításában népszerűsítette. Ebben azt mondja, hogy az uralkodókat, ha összeütközésbe kerülnek népeikkel, az istenek beavatkozása sem mentheti meg; az égi hatalmak éppúgy alá vannak vetve a Nemezisnek, a természeti törvénynek, mint az emberek. E meggyőződésének szolgálatába állította a Magyar Museum egész második kötetét, melyet most már Kazinczy kiválása után teljesen maga szerkesztett. A folyóirat viszonylag széles olvasótábora, több megye hivatalos pártfogása azt tanúsítják, hogy a szerkesztő elvei meghallgatásra találtak a köznemesség és az értelmiség haladó gondolkodású képviselőinél.

A reakció megerősödése idején Batsányi verseiben előtörnek az elkeseredés hangjai, amikor pedig végleg bebizonyosodott a reformmunkálatok lehetetlensége, a rövidesen várható forradalom hirdetője lett. Már 1791 januárjában Virág Benedekhez szólva így panaszkodott:

Most, bár érdemeim még nem is oly nagyok,
A kaján irigység kitett tárgya vagyok! –

Valamelyest még bízott a hazai reformok bevezetésében, amikor Levél, Szentjóbi Szabó Lászlóhoz című versét írta. (Batsányi mindig töredéknek nevezte, ha beszélt róla). A hexameteres formájú költemény a mohácsi csatasík leírásával kezdődik. A nemzeti katasztrófa felidézése intelmül szolgál azoknak, akik megbontották a nemzeti egységet és bajt bajra halmoznak. A papi reakciót kell itt elsősorban értenünk, mert ez rekeszti "a szabad észt, szűkebb korlátba", és szorítja "népünket alacsony" járomba. Segítséget azonban már csak a "végetlen igazság"-tól vár ellenük a "népe jövendőjén" aggódó költő. "E kétes idők veszedelmét előre látva" kérdezősködik a Budán ülésező országgyűlési reformbizottságok munkája felől, s a hazában szétszórt, szervezetlen, de vele együttérző társaitól várja kínzó gondjai enyhítését. Verseghy Ferenc ellen ekkor már vizsgálat folyt, és a versben említett másik barát, Koppi Károly is elvesztette néhány év múlva egyetemi tanári állását. A Levél eredetileg sok mindent tartalmazhatott még; a főszövegen kívül ma három összefüggéstelen töredék ismeretes belőle, melyekben a "világunk minden aranyjánál becsesebb fő kincset", a tiszta ész világosságát, s az egyenlőséget és testvériséget dicsőítette a költő.

Utolsó jelentős alkotása elfogatása előtt A Látó című vers. Törhetetlen hittel nyitja és zárja költeményét Batsányi:

155Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.

Mindenkihez szól benne, "valaki a magyar változó ég alatt | Még a szabadságnak híve s ember maradt." (Rövid néhány esztendő alatt három kormányrendszert látott uralkodni.) I. Ferenc intézkedéseitől reményét vesztve az igazság uralmát, a "babona fertelmes oltári"-nak ledőlését ekkor már "ama dicső nemzettől", a franciáktól várja, amely

Hozzánk ím! ölelő karjait terjeszti:
"Álljon fel az erkölcs imádandó széki!
Nemzetek, országok hódoljatok néki!
Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság,
Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!"

A nyílt királyellenesség ("koronás gyilkosok") és az a kitétel, hogy a 18. század végére az egész világ megújul, Batsányi legforradalmibb megnyilatkozásai közé emelik A Látót.

Nem csodálkozhatunk, ha a költőt Ferenc uralkodása idején a Szentjóbi Szabó Lászlóhoz intézett levél miatt feljelentette a cenzor, és vizsgálat indult A franciaországi változásokra írott verse miatt is. Hiába volt a helytartótanács jóindulata, hiába szólaltak fel a megyék is Abaújjal az élükön a sajtószabadság érdekében, hiába fogalmazott Batsányi maga is felterjesztéseket és kérvényeket, elvesztette állását. Nem meglepő az sem, hogy Martinovics igazgatói állást ajánlott fel a magyar jakobinusok szervezetében az elcsapott kancellistának. A jakobinus-per alatt egész korábbi munkásságára visszatekintő latin önvédelmet írt, s egy jottányit sem tagadott meg abból, amit a társadalom fejlődési törvényeiről korábban vallott. A francia forradalom világtörténeti jelentőségét a kereszténységéhez hasonlította benne, szerencsétleneknek nevezte azokat a kormányokat, amelyek "a vélemények végzetszerű árját… inkább szeretnék… visszafelé terelni, mint megfelelő csatornákon és korlátokon belül levezetni". Hitet tett Herder szellemében a "lassú forradalom", az "igazi szabadság" mellett, és kigúnyolta azokat, akik "maguk akarnak a természet folyásának előírásokat adni". Amellett, hogy tudott a szervezkedésről, tulajdonképpen védekező iratáért ítélték el.

Kufsteinban Verseghyvel és Szentjóbi Szabóval együtt raboskodott. A per és a fogság eseményei érthető módon megrendítették a költőt, aki szenvedéseinek kifejezésére, önmaga vigasztalására és erősítésére egy egész versciklusra való költeményt írt. Toldy Ferenc ezeket később Kufsteini elégiák címmel foglalta össze. A bebörtönzött magyar jakobinusok szenvedéseinek legművészibb emlékei ezek, egyszersmind Batsányi életművében is a leglíraibb alkotások. Költői eszközei – a képalkotástól kezdve egészen a szerkezeti felépítésig – itt térnek el leginkább a hagyományos nemesi verselés mintáitól, a barokk poétika imitáció-tanának követése helyett mindenütt a legbelsőbb élmény megragadására törekszik a költő. Toldy igazságtalan volt, amikor "nem poétai természetnek" nevezte Batsányit, tény azonban, hogy a letartóztatása előtt írott verseiben – egy-két forradalmi kitörését kivéve – túl sok, főleg mintaképeitől átvett, magára erőltetett szabály fékezi lírája áradását. 156A per és a fogság elemi megrázkódtatást kiváltó hatása felszabadította a költőt, aki néhány versében jelentősen túlnőtt kora oly sok hagyománytól és szabálytól kötött költészetén.

A kufsteini fogság élményeit megörökítő versek sorát Batsányi Tünődés című költeményével nyitotta meg. A hazai és a külföldi irodalomban egyaránt sok előzménye van e versnek, s ezeknek több motívuma és szerkezeti eleme itt is feltűnik. A költemény mégis messze kiemelkedik a hasonló témájú művek közül, élettelibb, gazdagabb, a szó igazi értelmében modernebb náluk. A divatos holdköltészet sablonjait a személyes élmény melege forrósítja át, a mintaképek szenvelgésnek ható érzelmessége helyett itt az okkal megindult és megindító érzelmek ereje árad a sorokból. Már a helyszín ábrázolásával is kiemeli versét a hasonló tárgyú művek közül:

Elcsendesedtek társaim is, setét
Szurdékaikban: nem merik átkozott
            Órában épült zárhelyünknek
            Felfakadó panaszos nyögéssel
Mély hallgatását félbeszakasztani.

A helyszín drámai ábrázolása, a szenvedélyek ereje, a világosan kitetsző allegorikus célzat teszi ihletett alkotássá A rab és a madár című költeményt is, amely formai tekintetben talán legjelentősebb darabja Batsányi költészetének. Első eredeti képviselője ez annak a modern lírai versnek, amelynek szerkezetét, ritmusát a kifejezést kereső érzés szabad ömlése vagy lobogása szabja meg. Sorainak lejtése, hosszúsága, mondatainak, szólamainak lüktetése, elszórt rímeinek telt vagy tompa, szándékos vagy szándéktalan összecsendülése: mind az érzés áradásának, hullámzásának kifejezését szolgálja; ez lazítja meg s telíti egészen modern expressziókkal a vers nyelvét; ennek tagolódása szerint határolódnak el a vers strófái.

A rab és a madár, miként a kufsteini versek több más darabja is, igen fontos a költő eszmei megítélésének szempontjából. Taktikai célzattal fogalmazott néhány óvatosabb nyilatkozatával, későbbi latin nyelvű Napóleon-ellenes ódájával szemben itt teljes tisztaságában mutatkozik meg Batsányi rendíthetetlen forradalmi meggyőződése, szabadságvágya, zsarnokellenessége. Megpróbáltatásait nem véletlen szerencsétlenségnek fogja fel, hanem történelmi távlatban szemléli, rádöbbenve arra, hogy az igaz és a jó

Üldöztetik szünetlenül;
            Mert Tullius pallosra jut,
            S Neró királyi székben ül.

(Verseghy Ferenchez)

Ugyanezt a gondolatot egy másik versében szinte szóról szóra úgy veti fel, mint később Heine. "Mért szenved, ki jó, ki bátor, mért ítélik kínhalálra? Mért győz mindig a gazember…?" – teszi fel a német költő a kérdést, amelyet Batsányi így fogalmazott meg:

157Honnan s miért van ennyi rossz?
Miért szenved igy a jámbor erkölcs?
S mért győzedelmes a gonosz?

(A szenvedő)

S ha sorsának történelmi távlatokban szemlélt tanulsága érthető módon elkeserítette is a "hazug és csapodár" világgal szemben (Tünődés), a vigasztalan magány legnehezebb óráiban sem tagadta meg forradalmi hitét. Bízott abban, hogy a megpróbáltatásoknak értelmük lesz, hozzá fognak járulni az elnyomott nemzet ébresztéséhez:

Add, hogy méltatlan halálom
            Ébreszthesse népemet!
Ó hazám!… Im felajánlom
            (Ah! fogadd el) éltemet.

Minden bizonnyal saját magára is gondolt, amikor legkedvesebb barátjának, fogolytársának, Szentjóbi Szabó Lászlónak haláláról írt (Három töredék). Hitte, hogy "elűzi majd a jobb idő" ügyük sötét homályát, "kifejti s délre hozza" sok szenvedésük titkait, s a mártírok nevének fénye

Ragyogni fog, mig a magyar
            Magyar s szabad polgár leend.

Kufstein után

Kiszabadulása után félévvel ült össze az 1796-i országgyűlés, amelynek egyetlen feladata volt, hogy újoncokat és hadiadót szavazzon meg Napóleon ellen. Az alkalomra megjelent számos vers között – nyilván baráti unszolásra, s hogy bécsi helyzetének kínosságát némileg enyhítse – Batsányi is írt egy latin ódát, fegyverre szólítva benne a rendeket. A névtelenül kiadott vers formai és nyelvtani tökéletessége általános elismerésre talált, külföldön is felfigyeltek rá, s az 1799-ből keltezett Mantua cíművel együtt megbecsülést szerzett költője nevének a kor késő-humanista latin irodalmában. Ő maga nyilvánvalóan A rómaiak szelleméhez (Ad manes Romanorum) intézett epigrammában beszélt őszintén, amely szerint a köztársasági Rómát a triumvirek, Magyarországot a septemvirek, a hétszemélyes tábla bírái tették tönkre. Ők mondtak ugyanis legfelső fokon ítéletet a Martinovics-per vádlottai felett.

Bécsből felelevenítette korábbi kapcsolatát Baróti Szabóval, Virággal, Kazinczyval, közben megfordult Magyarországon, Debrecenben megismerkedett Csokonaival, s az új körülmények között nagy szívóssággal fogott hozzá régebbi irodalmi terveinek megvalósításához. Festetics György költségén Magyar Minerva címmel kiadványsorozat indult meg. Batsányi ennek első köteteként jelentette meg Ányos munkáit; az összeállítás már 1793 óta készen állt nála. Most megírta hozzá a költő életrajzát, előszavában óvatosságra intette a nyelvújítókat, s helyenként figyelemreméltó jegyzetekkel kísérte az egyes darabokat. Jellemző a korra, hogy a cenzúra Ányos néhány sorát 158katolikus szerzeteshez nem illőnek találta, és Batsányinak az utolsó pillanatban sajátjából kellett kipótolnia az elhagyásra ítélt helyeket.

Bécsi évei igen alkalmasak voltak irodalmi ismereteinek elmélyítésére. Jóakaró barátai közé tartozott Herder kiadója, a kiváló történész Johannes von Müller. Batsányi ezekben az években ismerkedett meg alaposan Schiller és Goethe munkáival. Újabb tanulmányainak tulajdonítható, hogy mikor újból elővette Osszián-fordítását, részint prózában, részint szabad jambusokban akarta a kelta bárdot tolmácsolni. Környezete és kapcsolatai magyarázzák, hogy próbát tett a német nyelvű költészetben: Herder folyóiratában, az Adrasteában nagy ódát jelentetett meg – még mindig névtelenül. A vers szoros kapcsolatban áll Batsányi korábbi műveivel. A szükségszerű változásban bízó ember erkölcsi problémáját veti fel benne, s azzal a végső következtetéssel zárja, hogy tehetségünket rendületlen bizakodással, kötelességszerűen kell kifejtenünk, isteni rendelés szerint szakadatlanul akarnunk kell a Boldogságot.

E rendíthetetlen meggyőződést, az erény végső diadalába vetett hitet fejezik ki a költő magyar versei is, amelyeket ebből az időből jórészt csak töredékekben ismerünk. Az Imhol ma is… kezdetű alkaioszi ódájában minden addiginál nagyobb erővel támadta a reakciót, amely gúnyt űz az erényből. Egy másik fragmentumában az ősök érdemére hivatkozó nemességnek vágta a szemébe, hogy kitüntetései "rabszolgája", vagyis jobbágya mellét díszítenék méltóképpen.

A bécsi évek alatt, amikor megbélyegzett emberként és folyóirat híján kevéssé szólhatott bele az irodalmi életbe, tanácsokkal szolgált barátainak és segédkezett műveik sajtó alá rendezésében. Virág Benedek egyik kötetének megjelentetésében nem kevés része volt; türelemmel és kitartással foglalkozott Baróti Szabó Dávid Aeneis-fordításával. Kisfaludy Sándornak is ajánlkozott, hogy baráti kritikusként átnézi a Kesergő szerelem szövegét. Mikor a sümegi költő az 1807-i országgyűlésre kiadott Regéivel új színben, patriótaként mutatkozott be a közönség előtt, különösen élénk visszhangra talált Batsányinál. Kisfaludy mintái közé tartozott Osszián is, múltszemléletének egyes vonásai pedig közösek voltak Batsányival. (Árpád, Várna, Mohács, Hunyadi-kultusz). Hasonlítottak irodalmi nézeteik is. Kisfaludy elítélte a versfaragókat, a hangsúlyos és időmértékes formát egyformán alkalmazhatónak tartotta; meghatározását, hogy "a szép, mély, magokkal ragadó érzések, az eleven képzeletek, bájoló rajzolatok, – s ezek legszebb, legalkalmatosabb, leghathatósabb szavakkal kifejezve teszik ítéletem szerint a poétát", Batsányi később többször idézte. A Regék megjelenése után a börtönviselt költő verset írt Kisfaludi-Himfihez, melyben Osszián "boldog örökösének" nevezte barátját, s ő maga is írt három ossziáni dalt, melyeket utóbb Várna és Mohács címmel fogott össze. E versek erkölcsi felfogása és társadalmi mondanivalója messze fölötte áll Kisfaludy regényes jelmezt öltött köznemesi gondolkodásának. Az Első Ulászló Szegeden arról szól, hogyan szegte meg a király a pápai követ rábeszélésére a törökökkel eskü alatt kötött békét, vagyis a vers arra figyelmeztet, milyen végzetes következményekkel jár a klérus befolyása a világi politikában. A Déli György látása címében Batsányi bárdköltői neve maradt ránk, melyet barátai még 1798 táján adtak neki. A Múzsa megjelenik az álomba merült költő előtt a mohácsi vész előestéjén, s látói hivatására figyelmezteti:

159A látó, ha terhét felvette vállára,
Viselje mindvégig, s ne nézzen magára.
S minthogy sem tetszése változást nem tehet,
Sem kára, vagy haszna, kérdésbe nem mehet:
Imádván titkait az ég szándékának,
Tűrje nehéz súlyát a kemény igának;
S zabolázván saját hajlandóságának
Ösztönét, engedjen istene szavának!

A harmadik darab, a mohácsi csatában fogságba esett Majthényi Barta keserve, a Tünődés című kufsteini elégiával rokon, s a költő utolsó kísérlete, hogy a modern hazafias érzelmességet klasszikus, alkaioszi strófákban fejezze ki. A hős éjszakai töprengése a természeti és történeti szükségszerűségbe vetett optimizmussal fejeződik be:

Nézd a jövő nap hajnali csillagát. –
Nem, nem teszem még én le reményemet.
            Feltámad Árpád népe! Bízzunk
            A magyarok kegyes istenében.

Verseit először 1793-ban akarta gyűjteményesen megjelentetni. Szándékát állásvesztése és fogsága meghiúsította. 1808-ban látta újból elérkezettnek az időt önálló kötet megjelentetésére. Költeményeit ekkor irodalmi elveit összegező Előszó vezette volna be, melyet ma csak töredékesen ismerünk. A versrendszerek körül folyó vitával kapcsolatban kijelentette benne, "hogy ott, ahol helye van, mindenik jó lehet, csak poézis legyen benne", s "versszerzők" helyett igazi költőket kívánt; ellenezte a felesleges írói torzsalkodásokat, Verseghy és Révai tollharcát látva a grammatikai vitákat; az irodalmi nyelv tökéletesedését a nagy írók példájától várta. A kötetet lezáró, 1798-ból keletkezett Beszédben az Ányos-kiadás előszavából kiindulva erélyesen kikelt az erőszakos nyelvújítás ellen. A két prózai irat közé illesztve egész eddigi termését, a legforradalmibb darabokat is ki akarta adni. Nem lehetetlen, hogy külföldön szándékozott könyvét megjelentetni, vagy a Habsburg-monarchia teljes vereségére számított.

Párizsi életéről keveset tudunk. Az bizonyos, hogy versei kéziratát magával vitte, és itt is foglalkozott Osszián fordításával. Csak legújabban előkerült levelezése (Johann Georg Müllerrel) tájékoztat behatóbban Batsányi párizsi öt esztendejéről. Johann Georg Müller a neves svájci történetírónak, politikusnak és publicistának, Johannes von Müllernek testvéröccse volt. Bécsi tartózkodása idején Batsányi szoros barátságban állott Johannes von Müllerrel, s barátja halála után az elhunyt testvére, aki sajtó alá rendezte irodalmi hagyatékát, megkérte őt, hogy juttassa el hozzá bátyjának nála levő leveleit. Ez indítja meg köztük a levelezést. Batsányi, megszabadulva az osztrák titkosrendőrség őrizetétől, féktelen gyűlölettel aposztrofálja a joggyilkosságot elkövető Ausztriát, a zsarnokság és elnyomás bécsi fészkét. Erős politikai tudat rajzolódik ki leveleiből, s ennek alapján bízvást feltételezzük, hogy Batsányi neve korántsem véletlenül került kapcsolatba Napóleon kiáltványával. Jelentős részletei a levelezésnek a Herderről és Schillerről 160írottak. Batsányi, akit önértékének tudata megóvott az olcsó tekintélytisztelettől, rendkívül nagy elismeréssel szól a két nagy németről. Párizsi tartózkodásának legfontosabb szellemi terméke Der Kampf című műve, amely egy (részben eddig is ismert) német nyelvű költeményből áll, s egy értekezéséből "über das Feudalwesen und das neue Europäische Staatensystem oder die republikanisch konstitutionelle Monarchie". A könyv 1810-ben jelent meg Németországban, Cottának, Goethe és Schiller kiadójának gondozásában. A mű éles támadás a feudalizmus ellen, dicsőíti Napóleont és az alkotmányos monarchiát. Batsányi a politikai, társadalmi és államelméleti kérdések elemzésében érvényesíti felvilágosult, antifeudális álláspontját, melyhez Herder és Schiller nézetei mellett Hobbes és Montesquieu gondolatait is felhasználja. A mű, amely eddig ismeretlen volt a kutatók előtt, fontos új vonásokkal gazdagítja a Batsányi-képet: a harcot folytató, fáradást nem ismerő egyéniséget ismerjük meg e munkájában, azt a Batsányit, akinek nemcsak szellemi energiája, hanem gyarapodó politikai és tudományos tájékozottsága is tiszteletre kötelez.

A franciaországi évekből még egy terjedelmes műve maradt ránk, egy cikksorozat, melyben a magyar nyelvet és irodalmat ismertette az idegen olvasóközönséggel. A magyar történelemről, földrajzról és a nyelvről adott rövid tájékoztatás után röviden áttekintette literatúránk történetét, majd néhány költőt mutatott be fordításban (Révai, Virág, Baróti Szabó, Rájnis és a maga verseit). Valószínűleg ekkor mélyedt el a francia klasszicizmus íróinak tanulmányozásában. Olvasmányai a formai és nyelvi kérdések felé irányították érdeklődését és nagyban hozzájárultak az ész és az érzelmesség harmonikus kiegyenlítését hangoztató sajátos klasszicista ízlésének végső kialakulásához. A francia hatás a linzi évekből származó prózai iratokban válik különösen szembetűnővé.

Batsányi Párizsban messze került a magyar irodalmi élettől és jobbára csak olvasmányokból értesült a hazai hírekről. Linzi száműzetése idején sem szűnt meg kényszerű elszigetelődése, honfitársai újabb meghurcoltatása után nemigen mertek kapcsolatot tartani vele. A hazai viszonyok hézagos ismerete, a jelenségek arányainak megítélésében elkövetett hibák ettől kezdve tűnnek fel megnyilatkozásaiban. Az a költő, akit a társadalom és a politikai élet égető kérdései ihlettek, most cselekvési vágyát legfeljebb úgy elégíthette ki, hogy az "igazi költőről" és a nemzeti irodalomról alkotott nézeteit fogalmazta újra. Hitvallását A magyar lantosban fejtette ki a régi eréllyel és világossággal. Csaknem egy évtizeden keresztül dolgozott e versen, míg a személyiség, a harmonikus művészi önkifejezés szövegszerűen is Goethétől ihletett programját:

Zengj, énekelj, mint a madár,
            Mely hegyre völgyre száll,
S csak szíve titkos ösztönét
            Követve hangicsál, –

összeolvasztotta a magyar nemzeti költő látnoki hivatásával, aki a múltból a "jót, nagyot, dicsőt" emeli ki, a jelenben pedig a "barom gyanánt" henyélő "sok nemtelen nemes"-t ostorozza. Batsányi mindvégig meg volt győződve, 161hogy munkája, szenvedése nem lehet hiábavaló, birtokában van A látók titkának, hogy a múlt és jelen szemléletéből, a józan ész világánál, csalhatatlanul bontakozik ki a törvényszerűen bekövetkező jövő.

A linzi évek legterjedelmesebb költői emléke A magyar költő idegen messze földön című "poétai elmélkedések" sora. Költői végrendeletnek szánt gondolatait képzelt tavaszi kirándulás vékony szálán fűzte egymáshoz. Az első rész témája az öreg Batsányi linzi éveinek jellemző monológja: voltak és lehettek, akik több jót tettek és tesznek a hazának, mint ő;

De kik, a mostoha csalárd szerencsének
Ellenére tovább egyre küzködnének,
S érte jobb lélekkel többet eltűrnének –
Nincsenek, nem voltak, s nem is lehetnének!

A második részben Magyarországra küldi Múzsáját, hogy búcsút vegyen azoktól, akiket legjobban szeretett: koszorút helyeztet Baróti Szabó Dávid sírjára és Kisfaludy Sándor homlokára. Az ekkor már nagyon elavult négyes rímekkel a költő nyomatékossá, ünnepélyessé akarta tenni "poétai testamentumát".

Amennyire lehetett, Linzből is kapcsolatot tartott a magyar irodalmi élettel. 1818-ban közreadta A magyar költő idegen messze földön egyik énekét, 1819-ben előfizetett a Tudományos Gyűjteményre, és megalkudott régi ismerősével, Trattner Mátyással, Faludi Ferenc verseinek kiadására. A kötet Poétai Gyűjtemény címmel sorozatot indított volna el, amely a magyar költők "eredeti remek-munkáit" foglalta volna magában. A vállalkozás Révai Miklós 1782-ben meghirdetett "Régi és uj elegyes versgyüjteményé"-re emlékeztet, csakhogy Batsányi nem magyar nyelvű "népies" és műköltői termékek egybefoglalására készült, hanem a Gyöngyösi, Zrínyi, Beniczky és Ányos hagyományára épülő nemzeti ízlés és romlatlan nemzeti nyelv példáit akarta kortársai elé állítani. A Faludi-kötetet A magyar tudósokhoz intézett felhívás adta hírül a közönségnek (Pest, 1821). Első felének tárgya a kor szokása szerinti "jelentés": az író tervezett munkáját ismertette benne és segítséget kért hozzá; a második rész "a nemzeti nyelvről és poézisról és a mái nyelvrontók törekedésiről" szólt. A támadás éle Kazinczy legújabb értekezése, az Orthologus és neologus ellen irányult, tartalma pedig Gyöngyösi István védelmezésében merült ki. A fő vádpontot Kazinczy és hívei ellen úgy fogalmazta meg, hogy a "költeménynek legfőbb érdemét… egyedül a versben, és a versnek egész szépségét… csak a külső formában helyheztetik". Batsányi nem helyeselte Kazinczynak és híveinek nyelv- és formaújító törekvését, mert gyökeresen szakítottak a nemesi barokk hagyománnyal; a linzi száműzött éppen e hagyományok megnemesítésére, a hagyomány modern szempontú értékesítésére törekedett, s indulatában az ellenpártiakat "viszketeges elméjű," "poétai lélek és alkotó erő nélkül szűkölködő" kába firkálóknak nevezte. Szántszándékkal újította fel az évtizedes irodalmi vitát. A hazaiak között a dunántúli írócsoport, főleg Kisfaludy Sándor támogatására számított. Ez azonban hűvösen fogadta Batsányi felszólalását, levelezni sem mert vele, üzeneteiben a nyilvános vita elkerülését tanácsolta, és a két tábor nézeteltérésében a végső döntést az utókor belátására bízta. Batsányi a harc folytatása 162mellett döntött, s A pennacsata című, be nem fejezett és kiadatlanul maradt értekezéssorozatában az irodalmi viták szükséges voltát fejtegette. Kisfaludy figyelmeztetését csak annyiban szívlelte meg, hogy a nagy gonddal készített Faludi-kiadás (Pest, 1824) Toldalékában a polémia helyett a "klasszikus" író bemutatására került a hangsúly, s Faludi életének és művének meleg rokonszenvvel megírt ismertetése után a versek nyelvi és formai kérdéseit, valamint a kiadói szövegváltoztatások okait tárgyalta finom ízléssel és elemzőkészséggel. Ez utóbbi tulajdonság keltette fel a kötet iránt a fiatal írók érdeklődését, Szemere Pál felvette az Élet és Literaturába a Toldalék egy részletét.

A Linzbe száműzött költő erejének tekintélyes részét az kötötte le, hogy az 1793. és 1808. évi meghiúsult kísérletek után végre kötetbe gyűjtse saját költeményeit. Hosszas előkészítés után 1827-ben, Pesten jelentek meg végre Versei. Dunántúli barátai szeretettel fogadták a kis könyvet, Toldy Ferenc 1828-ban megjelent Handbuchjába öt darabot vett át belőle, s ezzel Batsányi újból bevonult a magyar költők közé. A mindössze harminc darabot tartalmazó Versek mint első kötet jelent meg. Hogy a tervezett második mit tartalmazott volna, nem tudjuk. Lehet, hogy a száműzött arra számított, hogy párizsi elfogatásakor veszendőbe ment irományai még előkerülnek; lehet, hogy az első kötetből kimaradt darabokat bőséges jegyzetekkel ellátva akarta közrebocsájtani (pl. a Tartóztatást) vagy Osszián-fordításából akart részleteket közölni. A tervezett második kötet helyett 1835-ben Poétai munkáit adta ki mint költői életművének foglalatát, arcképével, s a címlapon a Versekre utaló felirattal: "Második, megbővített kiadás." Bírálatot csak Toldy Ferenc írt róla a Kritikai Lapokban, s a félszázaddal előbbi irodalom tisztelt alakjai, Orczy, Barcsay, Szentjóbi Szabó és Virág mellett jelölte ki helyét irodalmunk történetében, "kik ébresztőleg s utat mutatólag egy szebb kor hajnalát derítik fel hosszú álom után". Költészetéről szólva kijelentette, hogy Batsányi "nem poétai természet"; csak néhány érzelme, kevés költői képe van, filozófiája száraz, ismétli magát, nyelvében nincs erő, "az csak mindennapi szavak árja". Az új irodalmi korszak ízlésével mérő Toldy szavai felháborították az öreg száműzöttet, megkeserítették utolsó éveit, emiatt nem fogadta el az akadémiai levelező tagságot sem. Bizonyos, hogy Toldy kritikája a költőhöz és az emberhez egyformán igazságtalan volt. A Kazinczy-tanítványból lett romantikus nem vette észre, hogy Batsányi költészetével és irodalmi elveivel a magyar klasszicizmus sajátos, mesterétől eltérő színű változatát képviselte, amely a hagyományos költészet nyelvi és formai eredményeinek felhasználásával, a közérthető magyarosság és a haladó tartalom szintézisén alapult. Nem vette észre benne a politikai költőt sem, pedig A magyar lantos egyes strófái 1835-ben még ugyancsak aktuálisak voltak.

Batsányi az 1790-es évek politikai harcai közepette, az irodalmi élet egyik középpontjában alkotta meg máig legértékesebb munkáit. Költészetének hatása is ekkor a legerősebb. A kétszeri fogság, majd a linzi száműzetés lassanként elzárták az éltető hazai társadalmi valóságtól. Az idegen környezetben sajátos klasszicizmusa megmerevedett, lassanként idejét múlta. Politikai nézetei, látnok-költői hivatástudata azonban ekkor is változatlan, erkölcsi magatartása töretlen maradt.

A nyugati úton levő Szalay László, majd Erdélyi János meglátogatják az agg írót. "Amikor beléptem – írja Erdélyi János – félreveté olvasmányát, mely 163a Hírnök volt. Ruhája fehér otthonka, bársony mellény s nadrág, térdig harisnyában és cipő. Szobája körül könyvekkel; e miatt ágya sincs a falnál… Józsefre (Bajzáról van szó) haragszik; Schedelt ki nem állhatja, Lukácsot szereti. Berzsenyit, Vörösmartyt kevéssé tiszteli mint költőt, de Kisfaludy Sándort igen. Kölcsey neki filozófus… Magamról kére beszélnem; s mondám özvegy és gyermektelen vagyok; megilletődvén szavaimon. Én tudom, monda, mi az: veszteni, ihol van – s ekkor a falra mutatott, hol egy kép, lanttal kezében, felesége arcképe függ vala… Fájt neki, hogy az akadémia tizennégy évig felejté." Erdélyi 1844. május 19-én látogatta meg Batsányit linzi magányában. Egy hét híján egy év múlva megszűnt dobogni Batsányi nemes szíve.

Kiadások

B. J. költeményei, vál. prózai írásaival… Kiad. Toldy Ferenc. Pest 1865. – B. J. összes művei. I–III. Kiad. Keresztury Dezső– Tarnai Andor. 1953–1961. –B. J. vál. művei. Kiad. Keresztury Dezső– Tarnai Andor. 1956. (MKl)

Irodalom

Szinnyei Ferenc: B. J. 1904. (MTÉletr) – Horánszky Lajos: B. J. és kora. 1907. – Viszota Gyula: B. J. akadémiai tagsága. AkÉrt 1911. 169–171. – Vajda Ilona: B. J. és Baumberg Gabriella. (I. 1799–1809.) 1938. (Minerva-kt. 128.) – Nemes Éva Margit: B. Párizsban. Találkozás Gabriellával. (1810–1811.) 1942. (Minerva-kt. 153.) – Pál Margit: B. Párizsban. (1810.) 1943. (Minerva-kt. 154.) – Keresztury Dezső: Egy régi forradalmi vers. (B. J.: A franciaországi változásokra.) Válasz 1948. 165–169. – Keresztury Dezső– Tarnai Andor: B. és Baróti Szabó. It 1952. 69–93. – A magyar jakobinusok iratai. I–III. Kiad. Benda Kálmán. 1952–1957. – Baróti Dezső – Tarnai Andor: B. széljegyzetei a Magyar Museum köteteiben. ItK 1953. 213–216. – Waldapfel József: A magyar irodalom a felvilágosodás korában. 1954. 179–207.; 1963.3 197–225. – Tarnai Andor: A deákos klasszicizmus és a Milton-vita. ItK 1959. 67–83. – Némedi Lajos: Forradalom és kultúra (B. J. 1793–95-ben). Egri Tanárk. Főisk. Tud. Közl. I. (1963.) 139–166. (Klny.-ban is.) – Zsindely Endre: B. J. párizsi levelei Johann Georg Müllerhez. ItK 1964. 65–81, 216–229.