28. VERSEGHY FERENC (1757–1822)
(TARNAI ANDOR)
Verseghy Ferenc 1757-ben született Szolnokon. Apja alacsonyrangú hivatalnok (sótiszt) volt, anyja írástudatlan, egyszerű asszony. A családban élt ugyan a nemesi származás hagyománya, de iratokkal igazolni ezt nem tudták. Az író Pesten, a piaristák gimnáziumában (1766–1769), majd Egerben, a a jezsuitáknál (1769–1771) tanult. A középiskola elvégzése után belépett a szemináriumba, kijárta a filozófiai tanfolyamot s beiratkozott a teológiára is (1771–1777). 1777-ben otthagyta az egri szemináriumot, beiratkozott az egyetemre, de 1778 tavaszán már újból kispap lett. Ezúttal a pálosrendbe 164lépett. Mint novícius alapos zenei műveltségre tett szert. 1781-ben pappá szentelték, 1783-ban filozófiai doktorátust szerzett, 1784-ben teológiából nyert egyetemi fokozatot. 1784–86-ban hitszónokként működött Pesten. A pálosrend feloszlatása után tábori lelkészi állást vállalt, de 1788-ban betegsége miatt ott kellett hagynia, 1789-ben Budán telepedett meg; ekkoriban ismerkedett meg Herpi Krisztinával, a volt klarissza apácával. Vonzalmuk szerelmi viszonnyá fejlődött, s e miatt sok baja támadt egyházi felettes hatóságaival. A nehézségek ellenére is kitartottak egymás mellett egészen 1795-ig.
Első irodalmi művei a Magyar Museumban jelentek meg. A folyóirat Pesten nyomtatott első kötetének korrektúráját – Batsányi ajánláséra – Verseghy végezte. A két író Pesten ismerkedett meg egymással, s Batsányi beszélte rá Verseghyt Millot világtörténetének lefordítására (1790–91). A mű első kötetének végén közölt tíz egyházellenes értekezés miatt hosszú cenzúra-perbe bonyolódott Verseghy. Az eljárás azzal végződött, hogy a nagyszombati szemináriumban eltöltendő három hónapi fogságra ítélték a szerzőt (1793). 1794 júliusában Hajnóczy József beszervezte Verseghyt a magyar jakobinusok mozgalmába. Verseghy fordította első ízben magyarra a Marseillaise-t (A marsziliai ének). A szövetkezésben való részvétel miatt 1794 decemberében elfogták és halálra ítélték; ítéletét az uralkodó kegyelemből változtatta bizonytalan idejű börtönre. A Martinovics-per vádlottjai közül ő szenvedte a leghosszabb fogságot. Kufsteinban Batsányival és Szentjóbi Szabóval kezdte meg raboskodását, Grazban folytatta, 1803 augusztusában Spielbergből szabadult. Hazatérése után Budán telepedett meg. 1804-ben József nádor udvarmestere, Szapáry János gróf rábízta lányának nevelését, később magát a nádort is tanította magyarra. Hogy anyagi helyzetén segítsen, a helytartótanács megbízásából rendeleteket fordított, iskolai magyar nyelvtanokat írt, a pest-budai nyomdászok számára korrigált, szerkesztett, átdolgozásokat készített. 1822-ben halt meg Budán,
Írói pályakezdése
Első művei – mintegy félszáz vers – 1778–81-ből maradtak ránk. Zsengéinek első rétege a házai késő-barokk és nemesi rokokó költészet követőjének mutatja. A legmélyebb hatást Faludi tette rá. Őt utánozta – a szó poétikai értelmében "imitálta" – mikor példaképének játékos énekeit bőbeszédű allegorikus díszítmények halmozásával tette "szebbé"; tőle vette a leíró költeményekben követett eljárást, mellyel a tér adta képzeteket időrendbe sorakoztatta át, pl. egy séta keretében adta elő, s a szemlélt tájat mitológiai alakok felléptetésével tette mozgalmassá. Tanult Faluditól versformát is, a nyolcas és hetes sorok kétszeri váltakoztatásával, keresztrímekkel alakított strófaképletet. Az ókoriak közül főként Vergiliust, s még inkább Ovidiust forgatta. Korai Ovidius-átdolgozását, egy heroidát, énekké formálta át (Penelope Ulisseshez). Vallásos énekeit a 18. századi katolikus líra képzeteiből és fráziskincséből rótta össze, de jellemző világias felfogására, hogy számos darabját profán dallamra, szerelmes szöveg alapján írta, sőt arra is van példa, hogy az idegen eredeti kétféle 165változatában maradt ránk kézírásában: az egyik Jézus, a másik egy nő szerelméről szól.
Zsengéi egy másik csoportjának forrása G. A. Steffan Sammlung deutscher Lieder című dalgyűjteménye (Bécs, 1778–82), melyet kiadója azzal a szándékkal jelentetett meg, hogy német költők verseit német dallamokkal párosítva az olaszos ária divatját szorítsa vissza. Steffan gyűjteménye mellett Haydn XII. Lieder für Clavier című hasonló kiadványa is forrása volt. E rokokó dalok az osztrák polgársághoz, jórészt női közönséghez szóltak, szerelmi tárgyukkal, könnyed hangjukkal, felszabadult életörömet hirdettek. Verseghy legjelentősebb hazai képviselője lett e stílusnak. Csokonaival és Fazekassal együtt ő írt elsőnek nálunk dallamkövető időmértékes verseket, vagyis a szöveg prozódiáját a dallam ritmusával összhangba tudta hozni.
Az új rokokó világiasság mintegy az első fokozat Verseghy művészetében és a felvilágosodáshoz közeledő gondolkodásában. A következő állomást a jozefinista reform-katolicizmus merész hirdetésében jelölhetjük meg, és időben pesti hitszónoki éveire tehetjük. 1785 tavaszáról hat beszéde maradt fenn. Tárgyuk a tolerancia, a papi hivatás értelmezése, az állam és egyház viszonyának magyarázata, valamint a babonák és a búcsújárások elleni támadás. E nézetek teljesen jozefinista szelleműek. Államelmélete abban a tételben összegeződik, hogy "vétek alatt tartozunk a polgári rendeléseknek engedelmeskedni"; – hirdette, hogy a világi hatalom beleavatkozhat az egyház ügyeibe, ha azok a "polgári boldogsággal" nincsenek összhangban.
Verseghy figyelnie rendjének feloszlatása után egyrészt az irodalom magyarnyelvűségének kérdése, valamint Bessenyei és a testőrkör írói felé fordult, másrészt arra irányult, hogy vallásos tárgyú olvasmányai közül a világi szempontból jelentős könyveket magyarra fordítsa. A prédikációkban többször említett Fleury Elmélkedéseinek átültetésével még 1786–87-ben elkészülhetett Verseghy, majd Millot történelmének lefordításához fogott (A világnak közönséges történetei, I–II. 1790–91). Toldalékul A magyar fordítónak értekezései a legrégibb nemzetekről címmel tíz értekezést csatolt a munkához. Ezek éppoly voltaire-iánus szemléletűek, mint az eredeti mű. A vallásról az enciklopedisták szellemében nyilatkozott; eredetét a természeti jelenségek által okozott félelemben kereste, a történelemből teljességgel száműzte a teológiát és a természetfölöttit.
E korszak emlékei közé tartozik A teremtésről írott tankölteménye. Hat énekre tervezte, de csak az első készült el és jelent meg a Magyar Museumban. Tárgya nem a bibliai teremtés megverselése, hanem a kor természettudományos világképének költői ábrázolása lett volna, az "örök Ész", Galilei, Kopernikusz és Newton kalauzolása mellett. Az istenséget az erővel azonosította a költő, "mely, amint alkota mindent, ugy fenntart, mozgat, képez, változtat időnként".
Fordulat következett be énekköltészetében is. A Magyar Museum utolsó negyedében dallammal együtt megjelent Thirzis és Kloé című éneke trochaikus lejtésű, és most már csak az időmértékes verset tartotta kora irodalmi műveltségéhez illőnek. Esztétikai érdeklődéséről a Batsányi folyóiratában megjelent Sulzer-fordításai (A szép mesterségekről, A muzsikáról, A szép mesterségek rövid történetei) tanúskodnak. Tanulmányai feljogosították, hogy 1790 után, ha nem is eredeti, de hazai alkalmazásban mindenesetre önálló nézeteket 166hangoztasson az irodalom kérdéseiben. Summázatukat verseivel együtt két önálló kiadványban tette közzé. Az első a Rövid értekezések a muzsikáról VI. énekekkel (Bécs, 1791); a második Mi a poézis? és ki az igaz poéta? (Buda, 1793), egy bevezető, huszonhárom függelékként csatolt verssel. A Rövid értekezések majdnem szó szerinti fordítás Sulzer nagy munkájából (Allgemeine Theorie der schönen Künste). A német esztétikus szerint a művészet célja nem a gyönyörködtetés, hanem az érzelmi hatás, a "szív" megindítása, hogy ezáltal az ember megszeresse a jót, megutálja a rosszat. Sulzer (és Verseghy) szerint a művészetek között a zene a legalkalmasabb az érzelmi és erkölcsi hatás elérésére. Eredetibb műve a Mi a poézis?, melyben Sulzeren kívül más szerzőket is felhasznált. Különösen Batteux hatását kell kiemelnünk. Munkáját K. V. Ramler német átdolgozásában használta Verseghy (Einleitung in die schönen Wissenschaften). Ez a szerző fordította figyelmét Horatius Ars poeticájára, melyet prózai fordításban közre is adott kiadványa végén. Verseghy – Batsányihoz hasonlóan – éles különbséget tett poéta és versfaragó között; hangsúlyozta az ihlet fontosságát, mely a képzeletet "szabadon és elevenebben munkálkodtatja"; megkívánta, hogy a költészet "a beszéd által áltasson", vagyis az olvasót meg kell győzni a poétai tárgy realitásáról. Az ókori, francia klasszicista és német racionalista forrásokból merített gondolatelemek ezekben a művekben úgy ötvöződtek össze, hogy a rokokó mellett, annak megtagadása nélkül, a magyar felvilágosodás polgári klasszicizmusnak nevezhető ízlésirányává váltak. Idegen mintákon kialakult elveiből a magyar nyelvű költészetre azt a gyakorlati következtetést vonta le, hogy csak az időmértékes verselés elfogadható, a magyar versrendszer jogosultságát teljességgel tagadta, s alábbvalónak tartotta a prózánál is, mert rímei megfosztják a beszédet a szabad folyás természetességétől. A magyaros formában író verselőt hangegyeztetőnek, ritmistának nevezte, a műveletlenek szórakoztatójának tartotta. Ilyen elmélettel felfegyverkezve lépett fel kora irodalmi harcaiban. Egy jó szívből költ szatíra című hexameteres röpiratában a literátorok éles tollcsatáit ítélte el, köztük Rájnis, Baróti Szabó és Batsányi vitáját. Az 1791-i és 1793-i értekezéseket kísérő versek legnagyobbrészt dalszövegek a már említett forrásokból. A feldolgozás módja nem fordítás, hanem szabad adaptáció, az eredeti elemeinek felhasználásával. Hogy az idegen versek átalakítása során mennyi személyes lírai elem került verseibe, kevéssé vizsgálták még. Bizonyos, hogy Laurán kedvesét értette, Herpi Krisztinát; de nehezen dönthető el, hogy a stilizált, udvarló pásztorversek között melyikben kereshetünk reális élményt. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy A magyar kisasszonyokhoz című, egyébként németből átdolgozott énekében egyéni sorsát panaszolta el, vagyis azt, hogy amikor kiadta Millot-fordítását.
… mint a megdühödt
darázsok,
rám estek, akik most is hintik
az észnek tébolygásait.
A nemzeti politika és az irodalmi magyarnyelvűség összekapcsolásának nyomait 1790-től találjuk meg műveiben. A rendekhez intézett disztichonos szózatában széleskörű polgári programot fogalmazott meg, amelyben az "elmeszabadság" követelésétől az iparra és kereskedelemre való buzdításig 167a korszerű követelmények széles skáláját szólaltatja meg. Az országgyűlés reformmunkájába vetett remények füstbe mentek, a megerősödő reakció a költőt is üldözni kezdi. A Millot-fordítás miatt elítélt Verseghy lelkiállapotát a Koppi Károlyhoz intézett hexameteres költői levél tükrözi a legmegrázóbban. Sorsát Szokrátész és Galilei tragédiájához hasonlítja. Kénytelen "kurta időre" megalkudni, hogy majd "kellemetesebb hasznot hozhasson az árva magyarnak". Az elfojtott indulatoktól feszülő vers Verseghy egyik legjelentősebb költeménye. A tettvágy, a közhaszon előmozdításának a szenvedélye irányítja figyelmét a nyelvészeti tanulmányokra. Az Adelung nézetei nyomán szerkesztett latin nyelvű Proludiuma (1793) a nyelvtudományi racionalizmus dokumentuma. Verseghy ellenzi a régi, elavult szavak feltámasztására irányuló törekvéseket, s a tájnyelvi alakok irodalmi alkalmazását. Ő a művelt köznyelv alkalmazását követelte az íróktól. – Az "ész és szív" kiművelésének szándéka vezette a drámaíráshoz. A magyar viszonyokhoz alkalmazott, humánus, demokratikus szellemű Kotzebue átdolgozások mellett az ő érdeme első ógörög drámafordításunk, Aiszkhülosztól A lebilincsezett Prometheust magyarította. Eredeti darabja, a Szétsi Mária, nem maradt ránk, noha kétszer is előadták (1794, 1808).
Verseghy a fogságban és munkássága a szabadulás után
Hajnóczynak, a jozefinista rendszer egykori hívének, nem volt nehéz megnyernie Verseghyt a jakobinus szervezkedés számára. Perirataiban a költő azzal védekezett, hogy úgy tudta: II. József reformtervei csak átmenetileg kerültek le a napirendről; a jakobinus káték messzebb mentek ugyan a császár uralkodói elveinél, de ő azt hitte, hogy társai utóbb visszatérnek ezekhez. A forradalmi tervekkel kapcsolatban – Batsányihoz hasonlóan – azt vallotta, hogy azok Magyarországon a lakosság nemzeti és vallási különbözősége miatt lehetetlenek.
Börtöneiben is folytatta irodalmi munkásságát. Batsányihoz hasonlóan verset írt Szentjóbi Szabó László halálára, a szenvedések között megőrzött erkölcsi tisztaságot hangoztatta ő is (Az Inn vizéhez). Legszebb börtönversei Laurához szólnak, ezekben sajátosan ötvöződik a klasszicizmus és a szentimentalizmus:
Légy tehát nékem te
magam hevitőm,
mig magányomnak! fala közt nyomorgok,
s nyisd meg elnémult kobozomnak ujra
hajdani kedvét.
(Laura képéhez)
A börtönévek alatt ismerte meg Sterne Tristram Shandy című regényét, és mindjárt hozzá is fogott magyarításához Az én kedves uram bátyám Sándi Gábor urnak élete és vélekedései címmel. Kísérlete rövid töredékként maradt fenn. Kufsteini raboskodása idején elmerült Herder történetfilozófiájának tanulmányozásában. Fogsága éveinek legnagyobb koncepciójú alkotása, a Laurához intézett Érzékeny gondolatok az emberi nemzetről című hexameteres 168tanköltemény. Tárgya Herder evolúció-tanának kifejtése, amely szerint az emberiség történetében négy korszak: gyermekkor, ifjúság, férfikor és öregség váltják egymást. A nagy vállalkozás töredék maradt, de ebből alakította ki később Verseghy A régi aranykorrúl, Az emberi nemzetnek életkorai, Az emberség és Az emberi nemzetnek korai című verseit; Az emberi nemzetnek történetei (1810) című háromkötetes prózai munkájában pedig Herder könyvéből tekintélyes részeket fordított magyarra. Verseghy megszívlelte a népi egyéniség, a "nemzeti géniusz" herderi tételét is, és vallotta, hogy a természet törvényei szerint az emberiség fejlődésének végső történeti célja a humanitás, az emberség fokozatos megvalósítása. Kevésbé hatottak rá mesterének ama gondolatai, melyekben az a franciákkal (Voltaire) szemben a népdalok művészi értékét hangsúlyozta, s ezzel a romantikát készítette elő.
Verseghy nyelvtudományi munkásságával verte fel a legnagyobb port. 1805-ben Pesten jelent meg a Neuverfasste ungarische Sprachlehre, és még ugyanebben az évben A tiszta magyarság. E művei keverték Révai Miklóssal és tanítványával, Horvát Istvánnal olyan tollharcba, melyhez hasonló – egykorú vélemény szerint – "literaturánk látószínén még nem tapasztaltatott, sőt átalkodottabb nála a külföldi tudós világban is alig történt". Révai, aki ekkor írta az Elaboratior grammaticát, 1805-ben Miklósfi János, 1806-ban Fényfalvi Kardos Adorján álnéven, Horvát ugyanezen évben Boldogréti Vig László aláírással bocsátott ki röpiratot Verseghy ellen. Révai a régiségből igyekezett levonni a helyes magyarság alapelveit, Verseghy a közszokást, az "usus communis"-t követte. Révai elveinek győzelmében része volt annak, hogy a historikum iránt fogékony romantika a történeti megalapozású nyelvtudományhoz vonzódott. A durva támadások nem bírták meghátrálásra Verseghyt. Régi meggyőződése alapján szerkesztette meg a helytartótanács megbízásából magyar nyelvtanító tankönyveit. Nyelvtudományi alapelveit legáttekinthetőbben A filozófiának a talpigazságaira épített feleletben összegezte (Buda, 1818), amely az első magyar nyelvű nyelvfilozófiai munkának számít irodalmunkban.
Számottevő szótár-szerkesztői munkássága is. A tiszta magyarságban "cadentiák lajstroma" címmel irodalmunk első rímszótárát tette közzé. A Felelet (1818) végéhez nyelvészeti műszójegyzéket függesztett. A feldolgozott szókészlet dióhéjban felöleli az egész akkori nyelvtudományt. Élete végéről két nagy szótára maradt ránk: Wagner Ferenc Phraseologiájának harmadik, átdolgozott kiadása és egy filozófiai és teológiai szakszótár, a Lexicon terminorium technicorum, azaz tudományos mesterszókönyv (Buda, 1826; a Lexicon nem egyéb, mint teológiai szótárnak álcázott filozófiai műszótár).
Az öregedő tudós nyelvtudományi munkáival egyidőben foglalta össze esztétikai nézeteit, és mintegy betetőzte azt, amit A muzsikáról és a Mi a poézis? című értekezéseivel fogsága előtt elkezdett. Nyelvészeti rendszerét Analytica institutionum linguae Hungaricae című hatalmas latin művében fejtette ki legrészletesebben (Buda, 1816–17). Nyelvi és esztétikai kérdéseket azzal a meggondolással egyesített egyetlen munkában, hogy a nyelvnek a társadalomban kettős funkciója van: "oktatja az észt és nemesíti a szívet". A nyelvtudomány része tehát a nyelvtan, amely "az értelmes beszéd törvényeit határozza meg", és az esztétika, amely az "érzékeny előadás" követelményeit 169tartalmazza, Verseghy a költő feladatát abban látta, hogy a humanitást erősítse az olvasóban.
Saját szépírói munkásságának is ez a célja a kilenc éves rabság után. Kisebb költeményeinek java részét a Magyar Aglájában (Buda, 1806) adta ki. A legtöbb ebben is énekszöveg. (Négy darabbal megtoldva külön is megjelentek A magyar hárfásban, Pest, 1807.) Új színfoltok versei között a Horatius-imitációk. Nem szolgai utánzásról van itt szó, hanem – előadása szerint – olyan eljárásról, ahogyan Plautus és Terentius a görög komikusokat, Moličre Terentiust követte. Effajta költészetének legszebb, egyénien lírai darabja a Külső Szolnok című vers, melyben szülővárosának állított emléket.
Elmélkedő, filozofikus darabjainak egy része a Herder hatására írt Érzékeny gondolatokból származik. Esztétikai nézeteiből az egyik legjellemzőbb tételt A régi klasszikus auktorokhoz című versének kezdő sorai summázzák:
Hajdani klasszikusok!
görög elmefutásnak enyelgő
dajkái, messze bujjatok
kellemetes sugári elől a mostani észnek,
mely déli fénnyel mérkezik.
A szerelmes tudós (Ovidius-paródia) azokat az áltudósokat gúnyolja, akiknek csak eszük bölcs, szívük műveletlen. Az Egy goromba poétáról címűben az ókorinál is elavultabb bárd-költészetről mondott véleményt, Az ujitókhoz, A ritmista című versekben már ismert nyelvi és irodalmi elveit fogalmazta meg. Teljesen új jelenségek költészetében a rövid, humoros és szatirikus mesék. Legismertebb közöttük A baktai paraszt, aki fiával együtt szamarát vásárra hajtva, minden szembejövő tanácsát meghallgatja. (La Fontaine meséje után készült hexameterben). Korának városi társaséletében játszódó szerelmi történeteit páros rímű tizenkettesekbe írta (Szentesiné, Györgyiné, Örömfi Tamás). Verseghy nem volt kimagasló költő-tehetség, de sok tematikai és formai kezdemény, kombináció fűződik nevéhez. A tárgyválasztás és a hangnem fesztelensége jellemzi költészete javát; máskor a témának és formának szokatlan párosításával lep meg, mint például A tejáruló menyecske című költemény, amelyben hexameterben adja elő egy parasztasszonynak, a póruljárt ábrándozónak, a történetét.
A magyaros versformát egyetlen hosszabb lélegzetű művében alkalmazta Verseghy, a Rikóti Mátyás című szatirikus eposzban (1804). A négyes rímű Zrínyi-strófákat biztonságosan kezeli; ez a hagyományos forma most alkalmasan szolgálta a költemény szatirizáló-gunyoros modorát. E strófatípus, amely a magyar epikával nőtt össze, Gvadányi Nótáriusában, a véle rokon formájú Dorottyában (amely páros rímű) és Verseghy Rikótijában új zamatot nyer (s így kifejezési lehetőségeiben meggazdagodottan lép át a 19. századba): egyrészt a valóság közvetlen, úgyszólván empirikus kifejezésének keretét nyújtja, másrészt a komikum különböző árnyalatainak hordozója lesz. A formának ezek a lehetőségei gazdagon kibontakoznak Verseghy költői komédiájában. Ám Rikótinak egy gyengéjében Verseghy is osztozik: műve rendkívül terjedelmes, az ökonomikus szerkesztés nem erőssége költőnknek.
170A "nyájas költemény" hőse, a műveletlen falusi kántor a parlagi versfaragás képviselője, s Verseghy eposzában ez a tevékenység kapott halálos döfést. Rikóti nagy művésznek képzeli magát, s egyetlen vágya, hogy tehetségét elismerjék; óbester földesura, ennek kapitány barátja és a falu művelt plébánosa együttesen rendezik meg a költő-koronázó szertartást" hogy észre térítsék Rikótit és megmentsék bolondságai miatt nyomorgó családját: ez az eposz cselekménye. Verseghy a nemesítve gyönyörködtető költészet eszményét vallja, melynek lényeges esztétikai követelménye a természethűség. Rikótit – többek között – ennek hiánya miatt is kifigurázza. Rikóti az óbester névnapjára versbe szedte és megzenésítette Szent István és Koppány harcát, s a barokkra jellemző anakronizmussal ágyúdörgést utánzott benne. Tévedéséről egy józan paraszt világosította fel az eposzban. Az üressé vált, hazug, mesterkélt világgal szemben az "érzékeny emberség" eszményképe áll.
Csak a természetet
tartom én szépségnek,
az érzékeny szívet fájn erkölcsösségnek,
az ész gyakorlását igaz emberségnek,
s az elmés örömet fő gyönyörűségnek.
Ezt az életfelfogást hirdetik Verseghy regényei is. 1804 és 1813 között hat kötetnyi regényt adott ki (egy hetedik kéziratban maradt). 1803–1804-ben jelent meg Budán Gaál György füzetes munkája (A tudós palócnak Furkáts Tamásnak Mónosbélben sógorához intézett levelei) a népszerű Jos. Richter bécsi író nyomán. E kiadványt folytatta Verseghy Nagy nevezetü és nagy tekintetü Kolomposi Szarvas Gergely urnak… vig élete és nevetséges vélekedései címmel (1804–1805). A hős legénykorában egy földesúrnál szolgált, egy szép szobalányt vett feleségül, majd marhával kezdett kereskedni és meggazdagodott. Egy urasági tiszttartónak levelekben számol be pesti életéről: ezekből a levelekből áll a regény. A könyvnek nincs szilárd kompozíciója. Csak két történet kerekedik ki belőle, az egyik – egy leányszöktetés – kádenciákba foglalva végighúzódik az egészen. A levélíró sokszor ejt el találó megjegyzéseket a tudósokról, az irodalomról, a nyelvről, a verselésről. Nem fordítás, hanem magyarítás 1808-ban megjelent regénye, a Gróf Kaczaifalvi László, avagy a természetes ember. Hősét az apja húszéves koráig egy csendes völgyben neveli; mikor kilép a világba, két szerelmi csalódás éri, s hogy bánatát feledje, Indiába utazik. Itt megszereti egy pária leányát, feleségül veszi, hazatér Magyarországra és a völgyben, ahol felnőtt, társaival együtt megalakítja "A természetnek, a szeretetnek és a boldogságnak" lakóhelyét, s gyermekeit "jó erkölcsű magyaroknak" neveli.
Verseghy idegen mintákat követett ugyan, de gyakran éles szemmel ábrázolta korának egyre inkább polgári színeket öltő magyar társadalmát. Kolomposi Szarvas Gergely alakja Pontyiéval és a peleskei nótáriuséval rokon. Nézeteiben a parlagi műveletlenség megnyilatkozásai keverednek nagy józanságra valló, talpraesett megjegyzésekkel; a Külneki Gilmétában helyenként a 19. század eleji magyar úri társaságot jellemzi.
Legjelentősebb társadalomábrázoló vállalkozása a töredékben maradt Égfi Ferenc lett volna, "a magyar nemesség tisztességes mulatságára megírt 171mostani történet", 1810 előttről. A hexameteres munka előhangjából a szív és ész harmóniáját hirdető polgári eposz körvonalait sejthetjük:
Bajnokot énekelek; nem
mint a régi poéták
ájtatos Énéást, vagy epével teljes Achillest,
sem lator erkölcsű Sándort; hanem aki eszével
végre megalktatván szivét, meggyőzte veszélyes
ösztöneit, meredekre csaló képzésivel eggyütt.
Égfi Ferenc alakja – egy óbester törvénytelen fia, aki nem restell kalmárkodással foglalkozni, s végül elnyeri apja nevelt lányának kezét – nem nélkülözi az önéletrajzi vonásokat. Jellemző elve a költőnek, hogy a parasztokkal szemben részvétre és segítőkészségre int. E gondolatot részletesebben 1806 táján Az irgalmasság című tizenkét énekre tervezett, de csak töredékesen kidolgozott tanítókölteményében szándékozott kifejteni: emberséges bánásmódot kíván a szolgák, egyszerű parasztok, a más vallásúak és nemzetiségűek, a más elveket vallók stb. irányában.
Mikor az Egyházi Értekezések és Tudósítások munkatársa lett, inkább régi nézeteinek kifejtésére keresett új területet, semmint szoros együttműködést a klérussal. Egyházi biztatásra foglalkozott a Káldi-féle magyar bibliafordítás nyelvének modernizálásával. Ebben az időben került szoros kapcsolatba Pyrker Lászlóval, akinek Tunisiasából az Egyházi Értekezések és Tudósítások számára prózában fordított két részletet, a teológusok ellenállása miatt azonban ezek ott nem jelenhettek meg.
A jozefinizmus gondolatvilágában felnőtt Verseghy a 18. század végének egyik legpolgáribb felfogású írója. Munkásságában a szépirodalom és a tudomány még nem vált el egymástól; kortársai között ő foglalkozott legszakszerűbben esztétikával. Legtöbb műve szabad fordítás vagy adaptáció; a teljes eredetiség, a modern lírai szubjektivitás igen ritkán, inkább csak irodalmi vagy politikai nézeteinek szenvedélyes kifejtésében nyilvánul meg nála. Egyenetlen ízlésében felvilágosult klasszicizmus keveredik rokokóval, igényes irodalom provincializmussal. A régi és forradalmian új vonásoknak ez a helyenként aránytalan, harmóniát megbontó együttese a magyar polgárság állapotát tükrözi, melyben nemesi tradíciók hatása elegyedett szegényes és fejletlen polgári elemekkel.
Kiadások
V. F. maradványai és élete. Kiad. Sághy Ferenc. Buda 1825. – V. F. kisebb költeményei. Kiad. Császár Elemér–Madarász Flóris. 1910. (RMKt 24. Kritikai kiad.) – Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember. Bev. Mikszáth Kálmán. 1911. – Rikóti Mátyás. (1935.) (MIR 32.) – Vál. versek. Kiad. Vargha Balázs. 1956.
Irodalom
Császár Elemér: V. F. élete és művei. 1903. – Prohászka János: V. Rikóti Mátyása. Nyr 1912. 306–311, 365–368. – Császár Elemér: V. regényfordításai. EPhK 1912. 497–503. – 172 Major Ervin: Újabb adatok V. költői és zeneszerzői működéséhez. ItK 1924. 46–49. – Major Ervin: V. mint dal- és zeneszerző. ItK 1925. 258–266. – A magyar jakobinusok iratai. I–III. Kiad. Benda Kálmán. 1952–1957. – Szauder József: V. és Herder. FK 1958. 700–713.; Sz. J.: A romantika útján. 1961. 142–162. – Szauder József; V. pályakezdése. Sz. J.: A romantika útján. 1961. 50–89.