30. POLITIKAI MÜVEK, RÖPIRATOK ÉS VERSEK
(TARNAI ANDOR)

 Egy műfaj virágkora

A felvilágosodás korában, az 1780-as évek elejétől 1795-ig terjedő másfél évtizedben igen nagy politikai röpiratirodalom virágzott. Megindulását II. József 1781-ben kiadott rendeletétől keltezhetjük, amellyel a császár politikumnak nyilvánította és állami irányítás alá helyezte a könyvrevíziót. Az új rendszer alapelvei közé tartozott a kritika szabadsága, amely még az uralkodó személyének bírálatát is megengedte. Ily módon viszonylag szabad véleménynyilvánítás vált lehetővé, s a jozefinista rendszer egész ideje alatt – szorosan követve az eseményeket – egyre növekvő számban jelentek meg röpiratok. A legtöbb – mintegy ötszáz – a politikailag kritikus 1790–92-es évekből való. Ettől kezdve fokozatosan apadt az áradat. A jakobinus-per után a röpirat-irodalom jelentéktelenné vált, és nem tükrözhette többé a politikai közszellemet, mert az udvari reakció elnémította a haladás legfontosabb kérdéseivel foglalkozó írókat, a nemesség pedig a francia forradalom eseményeinek hatására megalkudott a fennálló renddel.

A röpiratok a fejletlen hazai sajtóviszonyok között a politikai cikk szerepét töltötték be. Nyelvük a kor művelődési viszonyainak megfelelően vegyesen magyar, latin és német. Jócskán akadt közöttük fordítás az egykorú osztrák irodalomból; gyakran ugyanazon hazai mű egyszerre több nyelven jelent meg. Minthogy a modern publicisztika állandó műfajai ekkor még nem alakultak ki, a röpiratokat igen változatos formákban írták. A hagyományos iskolai oktatásból származott a sok fiktív beszéd; részben innen eredtek a párbeszédben 178megírt röpiratok, melyek között újabb német minta nyomán nagy népszerűségre tett szert a "túlvilági beszélgetés", híres meghalt személyek társalgása a jelen eseményeiről. A feudális politikai irodalom kelléktárából kerültek ki a különböző nyilatkozatok, kiáltványok, levelek és a lazán összefüggő aforizma-gyűjtemények. Akadtak, amelyeknek írói a tudományos irodalomból ismert érveléssel, adatközlő módszerrel igyekeztek a közgondolkodásra hatni, mások a régi magyar verses pasquillus hagyományát folytatták, vagy alkalmi költemények formájában fejtették ki véleményüket. A röpiratirodalom hozzájárult a hazai közírói gyakorlat kialakulásához. Szalay László írja, hogy pár évtized múlva ő és kortársai részben e röpiratokból merítették hazai publicisztikai ismereteiket.

A röpiratok igen gyakran névtelenül vagy álnéven jelentek meg. Egy részüknek szerzőjét máig sem sikerült megállapítani. Ugyanazon eseményről, témáról, a legkülönbözőbb véleményeket olvashatjuk. A szorosabb értelemben vett politikai kérdések mellett röpiratokban kapott hangot számos irodalmi, irodalomszervezési, nyelvművelési kérdés. Az alábbiakban csak a politikai műveket és a legjelentősebb publicisztikai szerzőket mutatjuk be, különös tekintettel a jakobinus-mozgalom résztvevőinek irataira.

A röpiratirodalom első nagy hullámát II. József egyházpolitikája, ezzel kapcsolatban a türelmi és más vallásügyi rendeletek, valamint VI. Pius pápa bécsi utazása verte fel. A jozefinizmus ebben a vonatkozásban helyeslésre talált a haladó köznemességben, főleg a protestánsok között, akiknek először nyílt alkalmuk magas államhivatalok betöltésére. Később azonban ez a réteg is szembekerült a császár politikájával és a nemesi ellenállás oldalára állt.

Az uralkodó először azzal hívta ki maga ellen az elégedetlenséget, hogy a magyar koronát nem tétette a fejére. A megyék nemessége 1784-ben, a német nyelvi rendelet, az általános (nemeseket is érintő) összeírás és házszámozás ellen már feliratok áradatával válaszolt. Még inkább elmérgesítette a helyzetet az ország területének új kerületi beosztása, az igazságszolgáltatás átszervezése és a jobbágyrendelet. II. József 1788-ban megindult török háborúja, a gabonarekvirálások, a parasztságot sújtó hosszú fuvarok végleg kiélezték a konfliktust az uralkodó és a nemesség között, s ez 1789-ben már odáig vezetett, hogy a megyék ténylegesen szakítottak a központi irányító hatalommal, zajos gyűléseken támadták a császár híveit.

A klérus antijozefinista magatartását Batthyány József esztergomi érsek Felelete rögzítette legkorábban. Az irat a latinon kívül németül, olaszul, angolul, és talán franciául is megjelent. Ugyanakkor a császár katolikus papi híveinek, J. Rautenstrauchnak, J. V. Eybelnek iratait nemegyszer protestáns egyházi emberek tolmácsolták magyarul. A türelmi rendelet után épített új templomok felszentelésére egész sor II. Józsefet magasztaló alkalmi prédikáció jelent meg. Az egyházpolitikai iratok egy másik csoportja azt magyarázta el a hazai protestánsoknak, hogy a tolerencia nem a régi módi ortodoxia megerősítését célozza, hanem a protestáns egyházakat és híveiket az állam felvilágosult politikájának támogatására serkenti.

A klerikális reakció legaktívabb publicistája Szaitz Leó (1746–1792) egri szervita volt. Máriafi István álnéven, négy részben kiadott Igaz magyarjában (1785–1790) és másutt a politikai intézkedések ellen kibontakozó nemesi-nemzeti 179mozgalomra igyekezett támaszkodni. Híve volt az irodalmi magyarnyelvűségnek. Kis magyar frázeológyia (Pozsony, 1788) címmel Pázmány munkáiból válogatott kifejezésgyűjteményt adott ki, bírálta az osztrák gazdasági politikát, de egyébként egyformán hadakozott az antiklerikalizmus, a felvilágosodás és a protestánsok ellen, jogosnak tartotta a vallásüldözést, védelmébe vette az egyházi nagybirtokot. Hozzá hasonló fanatizmussal támadta beszédeiben a felvilágosodást a volt pálos Alexovics Vazul.

A politikai vezetőszerephez jutott köznemesség azonban hallani sem akart a magas klérussal való szövetkezésről, hiszen éppen a jozefinizmusból vonhatta le azt a következtetést, hogy meg lehet rendszabályozni az egyházi nagybirtokot, és törekvésében maga mögött tudhatta az alsópapság tekintélyes részét. Az antiklerikális röpiratok nagy visszhangra találtak a nemesi körökben. Ebben a témakörben főként Trenk Frigyes (1726–1794) kalandos életű porosz katonatiszt Mérőserpenyő című kiadványa (1790) vert nagy hullámokat. Trenk azt fejtegette, hogy a királyság és a rendek mindaddig képtelenek az ország jólétét emelni, míg meg nem törik a klérus hatalmát. Egy névtelen szerző Minek a pap az ország gyülésében című röpiratában azt javasolta, hogy zárják ki a klérust a diétából. Az 1790–91-i országgyűlés nemessége a klérus szívós ellenállása ellenére iktatta törvénybe a II. József halála után vitássá tett szabad vallásgyakorlatot.

Ha az 1790-es nemesség meg tudta is oldani a valláspolitika kérdését, a társadalom polgári átalakításának és a függetlenségnek problémáival már nem boldogult. A legszélsőségesebbek mozgalmának vezetői és publicistái azt hirdették, hogy II. József törvénytelen intézkedései miatt a Habsburg-ház örökösödésének fonala megszakadt, a nemzet és az uralkodó között új szerződésre van tehát szükség. A politikai megoldást egyesek a Habsburgok további uralma alatt képzelték el, teljes önállósággal és külön nemzeti hadsereggel. Mások a dinasztiával való teljes szakítás szükségességét vallották. A jobbágysággal és a polgársággal szemben követendő politikáról is megoszlottak a nézetek. Az alsóbb néposztályok jogos kívánságai tekintetében, melyeket titokban a kormány is támogatott a nemesség megfélemlítése végett, a nemesi közvélemény nem ment túl a jószívűség és az atyai segítség szükségességének hangoztatásán.

A köznemesség zöme társadalomátalakító terveinek szegényessége miatt és az egyre radikalizálódó francia forradalom eseményeinek láttán egyezett ki az uralkodóházzal. Egy vékony művelt réteget azonban éppen a párizsi események, a forradalomtól való félelem sarkallt merészebb reformtervek kidolgozására. Batthyány Alajos (1750–1818) Ad amicam aurem (1790) című röpiratában a nemesség megadóztatását kívánta, a jobbágyoknak szabad birtokszerzési és hivatalviselési jogot szánt, és azt akarta, hogy megyénként két-két nemes képviselje őket az országgyűléseken. Az 1790–91. évi diétán az a beszéde vált nevezetessé, melynek hatása alatt a rendek törvénybe iktatták a protestánsok s a görögkeletiek vallásszabadságát. Nagyváthy János (1755–1819) 1790-ben három röpiratban fejtette ki álláspontját a reformokról. Legnevezetesebb közöttük A tizenkilencedik században élt igaz magyar hazafinak örömórái című. Az 1900-as évjelzéssel kiadott utópia szerint a földesúr atyja a parasztnak, ez viszont "munkasegítő társa" neki, a nemesség részt vállal a hadiadóban. A szerző radikális nézeteket csak az egyházpolitikában 180árult el: a klérus vagyona szerinte megszűnt, mert önként lemondott róla; az oktatás legyen felekezet nélküli és állami. Nagyváthyt a tudománytörténet mint jeles mezőgazdasági szakírót is számon tartja. Könyve, A szorgalmatos mezei gazda (I–II., Pest 1791.), az első rendszeres magyar nyelvű munka ebben a nemben. Mint Festetics György keszthelyi jószágkormányzójának, nagy része volt a Georgikon megalapításában (1797).

A nemesi reformerek azt az illúziót táplálták, hogy terveik meggyőzés, a kiváltságosak önkéntes lemondása útján valósíthatók meg. Mikor a köznemesség zöme kiegyezett az uralkodóházzal, a reformok hívei a gazdasági és kulturális építőmunkába vonultak vissza (Széchényi Ferenc, Festetics György).

A legmélyebben szántó, legradikálisabb iratok azoknak a tolla alól kerültek ki, akik teljes jóhiszeműséggel, a polgári haladás reményében álltak II. József mellett. Ezek egy része az uralkodó halála után is az udvartól várta a feudális állapotok megszüntetésére irányuló kezdeményezést. A csoport legjellemzőbb röpiratát Molnár János pesti evangélikus lelkész (1757–1818) írta Politisch-kirchliches Manch Hermaeon címmel (1790). A szerző igen világosan látta az osztrák gazdasági politika gyarmatosító jellegét, de a feudális nemességgel szemben mégis Bécstől várt segítséget a polgárság számára. Helyeselte II. József reformjait; önkényuralmát azzal mentette, hogy az országgyűlés bevonásával nem tudta volna terveit megvalósítani. Molnár II. Lipóttól várta a nagy előd politikájának folytatását: olyan törvényeket, amelyek kedveznek a polgárságnak, megdöntik az arisztokrácia uralmát, előmozdítják az ipar fejlődését. A nemesi mozgalomban csak a reakciós vonásokat látta meg, a nemesi múltat szittya féktelenségnek bélyegezte.

Molnár János előnyösen különbözik az olyan szerzőktől, mint Hoffmann Lipót Alajos, aki a titkos rendőrség fizetett besúgójaként hivatalos megbízásból írt röpirataiban (Babel, Ninive) ugyancsak a nemesi mozgalom feudális vonásaira mutatott rá, de nem a polgári haladás, hanem a reakciós udvari politika érdekében, és óvott a szabadságtól, amely szerinte korlátlansághoz vezet.

Martinovics és társai

A felvilágosodás eszméinek filozófiailag legképzettebb, legműveltebb képviselője Martinovics Ignác (1755–1795) volt. Egyszersmind ő a korszak alighanem legbonyolultabb alakja is, akinek sorsa szélsőséges módon tükrözi a magyar felvilágosodás ellentmondásosságát, a társadalmi haladás és nemzeti függetlenség tragikus ellentétét. Kezdetben a jozefinizmus Bécstől támogatott propagálói, sőt ágensei közé tartozott, később az egyértelműen reakcióssá váló udvarral szemben körötte szerveződik meg az első magyar köztársasági mozgalom. Ennek bukása után, a per folyamán Martinovics nem maradt hű forradalmi meggyőződéséhez, végül mégis életét kellett áldoznia a magyar haladás eszméiért, s alakja másfél századon át egyik jelképe volt népünk szabadságtörekvéseinek. E nagytehetségű ember különös életének és pályájának megnyugtató és minden részletében tisztázott értékelése még a jövő feladata. Bármi legyen azonban a vélemény Martinovics Ignác személyes 181politikai tevékenységéről, kétségtelen, hogy filozófiai és politikai munkái a korszak legszínvonalasabb gondolkodójának mutatják.

Martinovics Ignác 1773-ban lépett be a ferences rendbe, 1783-ban lett a lembergi egyetem fizika professzora. Ugyanebben az esztendőben latin filozófiai értekezést adott ki (Dissertatio de harmonia naturali…) az isteni igazságosság védelmében a materialista és ateista filozófusok ellen. Művéből kiderül, hogy már ekkor behatóan ismerte az előző két század materialista filozófiájának fő alkotásait, Bayle, Spinoza, d'Holbach, Diderot, Lamettrie és mások írásait. Következő filozófiai műve, az 1788-ban névtelenül megjelentetett francia nyelvű Filozófiai emlékirata már arról tanúskodik, hogy a szerző közben magáévá tette a materializmus bölcseletét. Tanulmánya elsősorban d'Holbach műveire épül, híven követi, de sohasem másolja szolgai módon a nagy francia ateista gondolkodó tanításait. Ez az első mű a magyar gondolkodás történetében, amely a 17–18. századi materializmus következetes érvényesítésén alapul. Martinovics nem maradt meg a kérdések elvont fejtegetésénél, hanem a korabeli társadalmi viszonyokra alkalmazta világnézetét. E téren felette áll a jozefinizmus és általában az osztrák felvilágosodás átlagos színvonalának. A monarchikus uralom elfajulásának kritikáját félreérthetetlenül kiterjeszti Ausztriára is: "… a népek nem eszméltek rá, hogy az egy kézben összpontosuló hatalom alatt elvesztik természetes szabadságukat, s nem vették észre, hogy a társadalom általános érdeke valamely csodálatos átalakulás révén a Bourbon-ház vagy az osztrák uralkodói ház érdekévé változott… a népek közé belopózott a pallérozott monarchizmus, valamint annak durva fajtája, a despotizmus…"

A mű más vonatkozásban is szorosan kapcsolódik a kor társadalmi-politikai feladataihoz, sőt a titkos társaságokról szóló fejtegetés Martinovics belső politikai fejlődésére is vet némi fényt. Kiderül ezekből, hogy Martinovics átvette a francia felvilágosítók többségének "a felvilágosult egyeduralkodóról" alkotott nézeteit, s sajátos logikával azt vonta le belőlük, hogy az elfajulásra oly hajlamos uralkodókat a titkos társaságok révén lehet legjobban befolyásolni. "Ha azt vesszük szemügyre, hogy az uralkodók mekkora könnyedséggel adják át magukat az uralkodás mohóságának és más beteges szenvedélyeknek, milyen könnyű lélekkel gyötrik alattvalóikat,… milyen könnyen találnak módot a nép kifosztására a közérdek ürügyén, s óriási vagyonok felhalmozására vagy a legigazságtalanabb hódításokra: nem vonhatunk le más következtetést, mint hogy ezek a titkos társaságok rendkívül hasznosak, hiszen tagjaik közül nem egy az uralkodót szolgálja, s így szebbnél szebb alkalma nyílik, hogy észrevétlen, álcázott ellenállással erejét vegye a méregnek, megmentse a nép vagyonát az uralkodók kapzsiságától és zsarnokságától csakúgy, mint a papok gonoszságától."

Az idézett rész jellemzően mutatja, hogy ekkor még milyen sajátos egységet alkotott Martinovics gondolkodásában a királyi zsarnokság elítélése és a királyok "befolyásolásának" illúziója. Nyilván e hite késztette arra, hogy szolgálatokat vállaljon a II. Lipót alatt még jozefinista tendenciákat mutató udvar mellett. Mint Mátrai László találóan írja: "jó forradalmi író volt és rossz forradalmár", elméletileg "visszaesések és tétovázás nélkül fejlődött korának legradikálisabb magyar gondolkodójává", de "képes és hajlamos az uralkodó osztály kiszolgálására is".

182Mindenesetre Martinovics Ignác filozófiai emlékirata a kor legmerészebb magyar műve. Az egész írásból árad a harcos antiklerikalizmus és ateizmus s általában a feudalizmus minden intézményének gyűlölete. Sajnálatos, hogy ez a fontos könyv a köztársasági mozgalom tragikus bukása miatt nem lehetett a magyar gondolkodás új utakra serkentő, irányt adó műve, sőt százharminc éven át ismeretlen maradt a szaktudósok előtt is.

Martinovics könyve megírása után egy ideig továbbra is őszinte politikai várakozással tekintett az udvar felé. Az Oratio ad proceres et nobiles regni Hungariae (1790) című röpiratában a monarchikus államforma előnyeiről beszélt, támadta a papságot és a nemesi mozgalom ideológiájának reakciós elemeit. Röpiratát Laczkovics János, a magyar jakobinus-per egyik fővádlottja 1791-ben magyarra fordította, még nemes-ellenesebbé és monarchikusabbá alakítva át. Martinovics 1792-ben megjelent röpirataiban (Oratio pro Leopoldo II.; Status regni Hungariae) tovább fejtegette monarchikus és demokratikus nézeteit. Gondolkodásában akkor következett be fordulat, mikor II. Lipót halála után az új uralkodó, I. Ferenc az illuminátusokhoz fűződő kapcsolatai miatt nem bízva Martinovicsban, menesztette őt a rendőrség szolgálatából, és korábbi röpiratait elkoboztatta. Ekkor fordult szembe Martinovics az udvarral, és vált a jakobinus szervezkedés irányítójává. Ebből az időből származó iratai már nem jelenhettek meg nyomtatásban. 1793 tavaszán I. Ferenchez címzett nyílt levél formájában írt röpiratot, melyben a monarchia külpolitikájával foglalkozott. Kifejtette, hogy az igazságtalan intervenciós háború Porosz- és Oroszországhoz köti a Habsburg birodalmat, holott Franciaország mellett volna a helye, mert az képviseli a jövőt, és ügye diadalmaskodni fog. A röpirat végén, toldalékként, felsorolta a magyar nemesség sérelmeit, a korábbi, éles hangú bírálatok után nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy párthíveket toborozzon magának soraiból. A nemesi támogatás megszerzésének vágya és merész forradalmi tervei a magyar-jakobinus szervezetben olyképpen ötvöződtek, hogy Martinovics két titkos társaságot hozott létre és külön-külön kátékat írt részükre. A Reformátorok Társasága a köznemességre támaszkodott volna; ezeket felkelésre hívta fel Bécs ellen, támadta a gyarmati politikát, s a függetlenségi gondolatot állítva előtérbe, nemzeti nyelvet, hadsereget és külpolitikát követelt. A parasztkérdésben óvatosan beszélt: a jobbágyot szabad bérlővé akarta változtatni úgy, hogy a nemesi föld használatáért évenként fizessen a földesúrnak. A Szabadság és Egyenlőség Társaságának programjában Martinovics radikális elgondolásait fejtette ki. A szervezet tagjai a nemesi felkelés sikere után a jobbágyok támogatásával szembefordultak volna az uralkodó osztállyal. Martinovics eljutott tehát a parasztsággal való fegyveres forradalmi szövetség gondolatáig. A gyakorlati elképzelések azonban még határozatlanok voltak, a teendőket ő sem látta világosan.

A jakobinus mozgalom kiemelkedő alakja és a kor egyik legjelentősebb publicistája Hajnóczy József (1750–1795) volt. Fiatalkorában a későbbi nemesi mozgalom vezetőalakjai (Forgách Miklós, Széchényi Ferenc) mellett titkárkodott, majd Szerém megye alispánja lett. Demokratikus gondolkodása tette II. József hívévé, a császár intézkedéseitől a feudális viszonyok megszűnését várta. 1790-ben ugyanezzel a meggondolással a reformok irányába igyekezett előre lendíteni a nemesi mozgalmat. Alkotmánytervezetében (Gedanken 183 eines ungarischen Patrioten über einige zum Landtag gehörige Gegenstande) abból indult ki, "hogy a rendek annyira a legfőbb politikai szabadságnak tartják saját törvényüket, hogy bár meg akarják tartani a többi német tartományokkal közös uralkodót, de… az összes törvényhozási tárgyakat – legyenek közigazgatási, rendészeti, igazságügyi, büntetőjogi, katonai, kereskedelmi vagy bármilyen szakba tartozók – maguk akarják meghatározni… " Hajnóczy szerint az alkotmány csak úgy lehet tartós, ha "a nemzet legnagyobb része, tehát az, amely a fizikai és erkölcsi erőkkel rendelkezik, előnyt talál a törvényhozásban". Ezen a nyomon elindulva kívánta az úrbériséget pénzbeli örökváltsággal megszüntetni, a nem-nemeseket hivatal- és birtokképességgel felruházni; javasolta a mágnások szavazati jogának és a külön főpapi rendnek eltörlését. Terveit itt és későbbi röpirataiban úgy igyekezett megfogalmazni, hogy a nemesség elfogadhatóaknak találja őket. A Dissertatio politico-publica de regiae potestatis in Hungaria limitibus címűben (1791) a nemzeti állam, a polgári színezetű, felvilágosult alkotmányos monarchia körvonalait vázolta fel. A De comitiis Regni Hungariae című irata egyrészt abból a felismerésből származott, hogy reformjavaslatait az országgyűlés nem szavazná meg, ezért ennek átszervezését ajánlja benne; másrészt mivel a nemesség többsége nem helyeselné a jobbágyi állapot gyors megszüntetését, fokozatos előrehaladásra tesz indítványt. A De diversis subsidiis publicis dissertatio (1792) című könyvében kimondta, hogy adót előjogokra való tekintet nélkül mindenkinek fizetni kell. Munkáit igen gondos jogtörténeti kutatásokra alapította, ezért a nemzeti jogtörténet megalapítójának tekinthetjük. Az 1790-es magyar nemesség mind a függetlenség, mind az alkotmányreform kérdésében meghátrált és behódolt az udvarnak. Hajnóczy iratait 1793-ban a kormány betiltotta. Ő azonban hű maradt korábbi elveihez, s vezető szerepet vállalt a jakobinus-szervezkedésben. Ugyanoda érkezett tehát a magyar nemesi mozgalom felől, ahová az udvar politikája által kiábrándított Martinovics Bécs irányából.

Martinovics több írását lefordította, illetve kiadatta és terjesztette Laczkovics János huszárkapitány (1750–1795), de önállóan is írt merészhangú politikai és történeti röpiratokat. Egyik szerzője volt annak a kérvénynek, melyben a Graeven-huszárezred tisztikara a magyar vezényleti nyelv bevezetését kívánta. A keresztény vallásban magát oktattatni vágyódó utazó ember, e valószínűleg németből átdolgozott munkája (1791) nemcsak a római katolikus vallást, hanem általában a kereszténységet támadta. 1792-ben jelent meg A magyar történeteknek rövid rajzolatja című névtelenül közölt tanulmánya, ez történet alapon igyekszik bizonyítani a polgári átalakulás szükségességét.

A jakobinusok alig három hónapos szervezkedése alatt már nem volt idő és alkalom forradalmi publicisztika kifejtésére. Perük után a politikai irodalom további fejlődését a cenzúraviszonyok gátolták meg. A korszaknak mintegy záradékaként jelent meg Berzeviczy Gergely (1763–1818 v. 1822) Majestätsprozess in Ungarn (1800) című röpirata, az egyetlen, amely megkísérelte lemosni az elítéltek emlékéről a rágalmakat. Berzeviczy hosszú külföldi tanulmányút után (Göttinga, Párizs, Anglia, Belgium) kapcsolódott bele a hazai politikai életbe. 1790 áprilisában megfogalmazott alkotmánytervezetében a nemesi mozgalom legmerészebb programját állította fel: az Ausztriától való teljes elszakadást javasolta, s az osztrák gazdasági politika éles 184bírálata kíséretében azt ajánlotta, hogy angol herceget kell a magyar trónra meghívni, aki majd előmozdítaná az ipart és kereskedelmet. Berzeviczy, aki talán maga is tagja volt a jakobinus szervezkedésnek, a pert úgy mutatja be, mint a kormány hadjáratát az értelmiség legjobbjai ellen. A mozgalmat a Reformátorok Társaságával látszik azonosítani, a szervezkedést alkotmányos reformtörekvésnek állítja be, a jakobinus-szárnyról nem ír a megjelenése után azonnal elkobzott iratban. 1795 után a többi nemesi reformerhez hasonlóan a politikától a gazdasági kérdésekhez vonult vissza..

1797-ben Lőcsén könyvet adott ki Magyarország iparáról és kereskedelméről (De commercio et industria Hungariae). Rámutatott, hogy az ipar elmaradottságának nem valami velünk született nemzeti fogyatékosság, hanem a gyarmati helyzet az oka: "Míg mi a természet adományainak bősége közt is szegénységgel küszködünk,… addig ők (ti. az osztrák tartományok) bőségben élve minket lenéznek." Berzeviczy felismerte, hogy Magyarország gazdasági fejlődése elválaszthatatlan a jobbágykérdés megoldásától. Valószínűleg 1804-ben írta a parasztság állapotáról és jelleméről De conditione et indole rusticorum in Hungaria (1809) című munkáját, melyben az általános nemesi felfogáson túlhaladva tárta fel a parasztság szegénységének és elnyomatásának tényeit. Kiszámította a jobbágytelek jövedelmeinek és terheinek értékét, és megállapította, hogy ilyen viszonyok között a parasztság tönkremegy. Rámutatott a parasztság belső rétegződésére, s felhívta a nemességet: elnyomás, büntetés helyett igyekezzék felemelni a parasztot, hisz ez saját érdeke is. Kazinczy szembefordult Berzeviczy megállapításaival, s azt a hagyományos tételt hangoztatta, hogy a parasztok elég jól élnek, a földesurak atyaian bánnak velük. Nem értett egyet a két nagy kortárs a nyelvkérdésben sem. Berzeviczy helytelenítette a magyarnyelvűségre való törekvést, a latinnak mint a vegyeslakosságú ország közös nyelvének fenntartását szükségesnek ítélte. A vitában egyik félnek sem volt teljesen igaza. Kazinczy – mint Révai József írja – nem látta be, hogy "nemzeti mozgalom nincs a parasztok szabadsága nélkül"; Berzeviczy tévesen azt hitte ekkor, hogy "a polgári haladást el lehet választani a nemzeti fejlődéstől, hogy a hazát és a haladást szembe lehet egymással állítani, hogy gazdasági haladás lehetséges a nemzeti öntudat fejlődése nélkül is".

Verses gúnyiratok

A politikai irodalom röpirat-válfajának elszaporodásával egyidőben megnőtt a politikai versek, aktuális strófák, verses röpiratok, pasquillusok száma is. Ennek a műfajnak néhány olyan változatát, amely a nemesi-nemzeti ellenállás sodrában született, korábban ismertettük már. (20. fej.) Most a pasquillus-költészetnék a jozefinizmusból táplálkozó áramlatára s a forradalmi szervezkedéssel egyirányba mutató darabjaira irányítjuk a figyelmet. Találunk köztük éles antiklerikális verseket, nagy számmal, olvashatunk verses támadásokat a hírhedt Szaicz Leó ellen, (de megszólal a klérus és Szaicz védelme is), megismerhetjük Trenk politikai verseit, szatíráit s a Trenket támadó pasquillusokat; tanúi lehetünk protestánsok és katolikusok verses hitvitájának, s ha nem is sűrűn, de találkozunk franciákat dicsőítő strófákkal. Megjegyzendő 185azonban, hogy – például – az antiklerikalizmus nemcsak a jozefinista oldalon jelentkezett, hanem feltűnt a nemesi ellenállás politikai költészetében is. E nagykiterjedésű pasquillus-költészet szerzői közül néhányat ismerünk is, többek között Fekete Jánost, Nagyváthy Jánost, Trenk Frigyest, Nagy Jánost, s az egyházat védelmező, Trenket gúnyoló Tóth Farkas jezsuitát.

Az antiklerikális pasquillusok támadják a pápaság intézményét ("Minden viszontagságoknak | Az volt a nagy kútfeje…"), szót emelnek a lelkiismereti szabadságért ("Hiszen ki-ki szabad maga | Lelki esméretével | Nem is birhat minden ember | Más emberek eszével"), ostorozzák a püspökök evilági gazdagságát ("Minek a sok ezüst az arany papoknak | Ezzel vakulnak meg, mennek a pokolnak"). Trenk Mérőserpenyő című munkájának verses jelmondatában azzal vádolja a klérust, hogy a vallás csak eszköz a kezében világi gazdagságának növelésére ("Végy el a papságtól minden nyereséget | Megtagad azonnal minden istenséget | Templomot és oltárt és minden szentséget | Leront és falba rúg minden kegyességet"). Az egyik ismeretlen szerzőjű pasquillus a népek közti uszítást rója fel az egyháznak:

Én úgy látom, hogy a papok
            Álnok maximájok ez,
Mely az egész földön nékik
            Vak tiszteletet szerez:
A felhevült országokat
            Zűrzavarba keverni,
S ezen mesterségek által
            Abbúl hasznukat nyerni.

Az éles fogalmazású, de költőileg kezdetleges versezetek közül a frappáns megformálással is kitűnik Nagyváthy János verses figyelmeztetése kortársaihoz:

Édes embertársam,
Értsd meg lételedet:
Ne add árendába
A papnak eszedet.
Gondolkozz, vizsgálódj,
Erre való az ész;
Aki vakon hiszen,
Papok szamara lész.

Vallás-cserélés című művének ez a mottója nem az egyetlen költői vállalkozása Nagyváthynak. Egy németből magyarított, 1790-ben megjelentetett verses munkában (A veres barátnak egy el-pusztult templom omlása mellett való szomorú képzelései… ) a templárius (veres barát) szájába adja a humanizmus, az egyenlőség és a szabadság megvalósulását körvonalazó felvilágosult utópiát:

186…
Akkor az okosság vakságbúl veretett
Bilincse elszakad, mellyel megköttetett,
S ama vért szomjúzó lelki mészárosok
Lerakják szégyelve kezükbűl pallosok.
Szabadsága lesz a lelkiismeretnek,
Szabad lesz ekkor az emberi nemzetnek
Gondolkozni, írni, szólni és ítélni
…

Kíméletlen a válaszok, az ellentámadások hangneme is. Tóth Farkas jezsuita A Trenk csúfos ember című pasquillusban eleveníti fel a kalandor hajlamú Trenk viselt dolgait, s "szégyenpadra állítja a "vén dögöt", ki "alig bírja tök fejét", s kinek "nyívek eszik már velejét"" (Ballagi Géza). Az itt idézendő strófák a mérsékeltebbek közül valók:

Freyherr, még sincs annyi földje,
Hová fáradt fejét tegye,
Más tűzhelyen melegszik;
Papot, szentet s barátokat
Ostromol, nem kőfalakat,
S májor címmel dicsekszik.

…

Tovább lakott a tömlöcben,
Mint sem az annya méhében,
Mégis szabadságról szól.
Elszokott szeme napfénytől,
Reszket keze bilincsektől,
Mégis rútul biláncol.

A személyeskedő hangnem egyik jellegzetessége volt ennek a műfajnak, emellett azonban – jelen esetben – Trenk élete, életmódja is provokálta azt. A személyeskedés olcsó fogásaival még a nagynevű történész, Katona István Trenk ellen írt latin nyelvű pamfletjében is találkozunk (Trenckii Bilanx pondere vacua, 1790). Egyébként a politikai költészet egyik kedvelt változata volt az országgyűlési követeket támadó vagy biztató, gúnyoló vagy bátorító vers, amely különösen az országgyűlések idején virágzott, jóval 1790 előtt már, s utána is, majd egy évszázadig.

Az ismeretlen szerzőtől származó A Frantz Országi Zendülés címen elterjedt vers (szabad fordítása a Berlini Pap versének) a franciaországi "változásokat" üdvözli erős királyellenes indulattal:

Fussatok! Fussatok! Negédes Királyok!
Ti szabad nemünket tapadó dagályok!
Meg-rendül Széketek karjai inognak,
A dörgő Mennykövek már bosszút morognak.

187S fülünkben ismerősen cseng a felszólítás:

 Páris! intlek, légy most Sparta s rab-láncodat
Szakaszd széjjel, mutasd erős szándékodat.

Találóan jegyzi meg e versről Eckhardt Sándor: "Ilyen verseket olvashatott Batsányi is, mikor saját hazájának figyelmét irányította Párizsra költeményeiben."

A felekezetek között újra felszított ellentétek, a türelmi rendelet körüli harcok is bő forrásai a pasquillusoknak. Egyik-másik vers-váltásban a régi hitviták elvakult szenvedélyei élednek ujjá. A protestáns indulatra –

Felhozta az Isten magyarok csillagát,
            A ki megrontotta Róma birodalmát,
Kezeinkbe adta a Pápisták haját,
            Hijában kiáltják ezután Máriát. –

nem kevésbé indulatos katolikus válasz érkezik:

Régen bőg Lutherus és Kálvinus Rómára,
            De talált a bika kemény oroszlánra,
Te is, a ki fecsegsz szűz Máriára,
            Jól meg lásd, hogy ne juss az akasztófára.

Tovább élnek a kuruc költészet tónusaival is színezett, a század első felében, a század közepén keletkezett paraszti énekek; köztük nem egy az elnyomott, nyomorgó jobbágyság panaszainak, végső elkeseredettségének költői foglalata. A Nincs boldogtalanabb a parasztembernél kezdetű verset nemcsak Dubinszky Mátyás énekeskönyvéből (1787) ismerjük, hanem lejegyezte gazdag gyűjteményébe két évvel később Jankovich is, az előbbinél teljesebb változatban. Ugyancsak 1789-ben jegyezte le Jankovich a Porció-éneknek egy olyan változatát, amely – írja Eckhardt Sándor – "egy szolgát tartó paraszt" átdolgozása "a maga szája íze, szükséglete szerint". A Porció-ének változatai egyébként nyomon követhetően terjedtek ebben a korban; s 1790-ben a Porció-ének megjelent a ponyván is Öt szép mulatságos világi ének között.

Kiadások

Gaal Jenő: Berzeviczy Gergely élete és művei. 1902. (Életr. tanulm., B. G. főbb műveinek magyar fordításával.) – Tépjétek le a sötétség bilincseit. XVIII. századi magyar röpiratok a feudális egyházról. Kiad. Kató István–Tarnai Andor. 1950. – A magyar jakobinusok iratai. I–III. Kiad. Benda Kálmán. 1952–1957. – Martinovics Ignác: Filozófiai írások. (Ford. Kolozsvári Grandpierre Emil.) Bev. és jegyz. ell. Mátrai László. 1956. – Hajnóczy József közjogi-politikai munkái. Kiad. Csizmadia Andor. 1958.

188Irodalom

Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. 1888. – Szirmay Antal: A magyar jakobinusok története. Jegyz. ell. Kazinczy Ferenc. 1889. (Magyar könyvesház 155–157.) – Nagyváthy Kálmán: Nagyváthy János élete. Pozsony 1891. – Marczali Henrik: Az 1790/1-diki országgyűlés. I–II. 1907. – Csaba Jenő: Gróf Batthyány Alajos Ad amicam aurem c. munkája. 1917. (TörtÉrtek 12.) – Bónis György: Hajnóczy József. 1954. (Bibliográfiával.) – Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. II. (1711–1825.) 1954. – Mátrai László: A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korában. MTA II. OK V. (1954.) 285–303. (Hozzászólásokkal.); M. L.: Gondolat és szabadság. 1961. 238–254. – Lázár Vilmos: Nagyváthy János emlékezete. MTA Agrártud. Oszt. Közl. VII. (1955.) 245–256. – Makai Mária: Martinovics filozófiája és a francia materialisták világképe. Filozófiai Évkönyv 1956. 231–288. – Révai József: Vál. irodalmi tanulmányok. 1960. Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában. I.–III. 1881– 1888.; 1885–18882. – Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. (1924.) – Ua.: Parasztsors a régi magyar költészetben. It 1951. 144–174.