20034. A TUDOMÁNYOS IRODALOM
(TARNAI ANDOR)

A jakobinus mozgalom vérbefojtása, a magyar és osztrák uralkodóosztályok forradalomellenes kompromisszuma bénítóan hatott a tudományok fejlődésére. A haladó értelmiség elhallgatott, a politizáló reformerek birtokaikra vonultak vissza. Helyükre a háborús gabonakonjunktúrát élvező, önelégült nemesség tódult, magával hozva latin nyelvét, provinciális szemléletét, dilettantizmusát. A felvilágosodás korábbi szakaszából, mint általános nemzeti, haladó mozgalmak, a nyelvújítás és az irodalmi újjászületés törekvései éltek tovább; bennük és általuk vetődtek fel a haladás problémái, s ezúton kezdett lassanként a polgári tudományosság kialakulni, hogy a következő korszakban a politikai fejlődés támogatójává váljék.

A törvényhozás csak keveset tett a magyar nyelv hivatalos használatáért. Az 1805. évi IV. törvénycikkben csupán arról van szó, hogy a törvényhatóságok felterjesztései a királyhoz és a kancelláriához kétnyelvűek (latin–magyar) lehettek, s a helytartótanáccsal magyarul is levelezhettek. Mégis ez szolgált kiindulópontul az egységes jogi és politikai nyelv kialakításához. 1806-ban Pest megye A tisztbéli irás módjának saját szavai címmel kis füzetet adott ki "az egyházi és világi tisztségek", "a közdolgok folytatásában előforduló kifejezések" szavaival, valamint azokkal, melyek "a megyékbeli hadi és házi pénztárokra nézve" szükségesek. A kiadványt a megye véleményezés végett eljuttatta valamennyi hazai törvényhatósághoz és az erdélyi guberniumhoz. Az ekkor szerkesztett úgynevezett "tiszti szótárak" között legértékesebb Zala megyéé, amely Kisfaludy Sándor közreműködésével jött létre. A beérkezett észrevételek felhasználásával, 1807-ben jelent meg a Pest megyei szótár második, véglegesnek tekinthető kiadása.

A magyarnyelvűség mind határozottabb igényéről az egykorú pályázatok tanúskodnak. Kultsár István 1804-ben a Magyar Kurir című hírlapban pályatételt tűzött ki a következő három kérdésre: "Mennyire ment már a magyar nyelvnek kimíveltetése? Micsoda eszközlések s módok által kellene azt nagyobbra vinni? Mikép lehetne ezen eszközöket foganatosakká tenni?" Válaszul huszonegy mű érkezett be. A legjobb pályamunka szerzője, Teleki László (1764–1821) A magyar nyelv elémozditásáról való buzgó esdekléseiben (Pest, 1806) összefoglalta a mozgalom korábbi szempontjait, és történetileg megalapozta a követeléseket. Részletesen beszélt a nvelvet és művelődést akadályozó tényezőkről; a folytonos külső háborúkról, a vallási viszályokról, az idegenek bevándorlásáról, a királyi udvar hiányáról; toldalékában megtámadta azt a tételt, mely szerint az általános tudományos nyelv a latin. A további jelesebb munkákat erre az alkalomra Mátyási József (Vélekedés. Pest, 1806) és Kis János írták. Nevezetes, de inkább a szorosabb értelemben vett nyelvművelést érintő kérdésre várt választ az 1817 évi pályázat: "Minő tudományos rendszabások szerént kellene és lehetne új szavakkal és szólásmódokkal a magyar nyelvet bővíteni a különbféle tudományokra és mesterségekre nézve?" A nyertes Teleki László fia, Teleki József (1790–1855) lett A magyar nyelvnek tökéletesítése uj szavak és szólásmódok által című tanulmányával, amely a maga korának legnagyobb erudicióval megírt nyelvtudományi munkája, a korábbi nyelvművelés summázata (Jutalom feleletek, I.–II. 1821.). A pályaművekből – mint Gáldi László írja – optimizmus árad: 201"hisznek abban, hogy minden zsarnokság magában hordozza bukásának csíráját, és abban, hogy az ereje tudatára ébredt nemzet előbb-utóbb képes lesz megvalósítani a maga sajátos művelődési eszményeit". Teleki József felvetette egy nagy szótár tervét is, amely józan helyzetképet adott volna nyelvünk állapotáról, és segítette volna annak minden használóját. E gondolatok már az Akadémia szótárírói tevékenysége felé mutatnak.

Az irodalomtörténetírás Segesvári István első kísérlete után a magyar nyelvű anyagot, a nyelvtan és stilisztika kíséretében, a nyelvművelő mozgalom szolgálatába állítva mutatta be. Révai Miklós 1805-ből származó áttekintésének A magyar deáki történet címet adta; a "deákság" szón literaturát, irodalmat, magyar irodalmon "a magyar nemzetnek írástudását" értette, "kiváltképpen annak az ő hazai nyelvén". Irodalomtörténetét négy részből akarta összeállítani: az első a magyar nyelvtant, a második a magyar nyelvű írott emlékek ismertetését tartalmazta volna; ezután Magyar szép toll címmel egy stilisztikát tervezett, befejezésnek a Magyar beszédnek példáit, egy antológiát szánt. Mivel a nyelvtant külön adta ki. a deáki történet elején "a magyar nyelvnek és deákságnak viszontagságait" írta meg, vagyis mindkettőnek eredetét, előmenetelét, bővebben kitérve a nyelv eredetére és rokonságára. Az irodalomtörténeti részt a hunokkal kezdi (akiket ő is azonosít a magyarokkal), és a mohácsi vészig halad, ezt tekinti korszakhatárnak. A magyar történelem századainak anyagát műfajok szerint csoportosítja. Ítéleteiben nyelvi és tartalmi szempontokat vesz figyelembe, s olykor moralizál: Csáti Demeter éneke szerinte "tréfálódó", Apáti Ferenc verséhez azt a megjegyzést fűzi, hogy "eléggé láthatjuk benne: már akkor is mi romlott erkölcsök hatalmaztak el szegény hazánkon".

Révai félbemaradt kísérlete után a korra jellemző irodalomtörténetet Pápay Sámuel (1770–1827) írta meg. Kisfaludy Sándor és Pázmándi Horvát Endre baráti köréhez tartozott; a nyelvújítási harcban Kazinczy ellenfele, de a kapcsolatot mindig fenntartotta a széphalmi vezérrel. Könyvét, A magyar literatura esméretét (Veszprém, 1808) az ifjúságnak szánta, hogy az belőle "az igazi nyelvtudományt" és az "írásbeli szép előadást" megtanulja, s jó úton induljon a literátori pályára. Az irodalomtörténeti anyag kerete tehát ugyanaz, mint Révainál. Literaturán Pápay széles értelemben "könyvekbül s írás-olvasás által szerzett tudományt" értett, és két részre osztotta: nemzeti. nála a magyar, idegen a nem magyar nyelvű, mint például "magyar hazánkban a deák". Az irodalom célja a felvilágosodás nézeteinek megfelelően az oktatás, vagyis lelkünk, testünk és "polgári állapotunk" tökéletesebbé tétele, s éppen emiatt kötelesek azt előmozdítani a nemzetek; mivel pedig oktatni hazai nyelven lehet a legeredményesebben, a nemzeti literaturát kell pártfogolni. Pápay Sámuel igen világosan foglalja össze amit a nyelvművelés érdekében elődei és kortársai Bessenyeitől Teleki Lászlóig elmondtak. Ezután tér át a szorosabb értelemben vett literatúra fogalmának meghatározására: lényegének a "nyelvvel való szép előadást" tartja, s olyan új tudománynak nevezi, "mely a magyar nyelvnek s írástudásnak mind természeti, mind történeti állapotját az írásbeli előadás minden nemeire való alkalmaztatással adja elő". A mű három részre oszlik: az első "a magyar nyelv eredetéről s természeti tulajdonságairul" szól, és a könyv kétharmadát teszi ki; a másodikban "a magyar literaturának régi s mostani állapotjárul", vagyis a voltaképpeni 202irodalomtörténetről ír; a harmadik rész stilisztikai tankönyvnek készült ("írásbeli szép előadásrul példákkal világosítva"), de ezt már nem írta meg.

A könyv irodalomtörténetet tárgyaló egyharmadát szakaszokra bontotta. A történeti rész (első szakasz) három korszakra ("időkerület"-re) tagolódik. Az első a reformációig (1530) tart, a következő II. Józsefig, s ennek évtizedétől kezdi a harmadikat. Az írástudás kezdetét a kereszténység felvételétől számítja. A 13. századtól a magyar nyelvemlékekkel foglalkozik, késői megjelenésüket "hazánk viszontagsági"-val magyarázza. Az 1530-cal kezdődő korszakot századokra bontja. A 16. században örömmel állapítja meg, hogy "munkába vétetett a magyar filologyia", a retorika és a poézis; ami az akkor ismert anyagból ezrekbe a kategóriákba nem fért bele, azt egyházi és világi ágra bontva tárgyalja. A 17. században "még jobban szaporodtak a magyar írók", de a 18. század első felében "literaturánk szenderegni látszott": az írók "ha nem kevesedtek is, de… nem is szaporodtak". Fellendülést csak "Mária Terézia országlásának vége felé" lát, döntő fordulatot pedig II. József korában, amikor "jobban kezdett közöttünk terjedni az esméreteknek világossága". Itt már örömmel számol be a magyar nyelvű újságírás megindulásáról, a "Tudós Társasági készületek"-ről, a pályatételekről és a magyar játékszínről. Az irodalomtörténeti rész második szakasza "a magyar literatura terjedtségérül" szól, amin az anyanyelven megjelent könyvek szakbibliográfiája értendő. A harmadik szakasznak az a tárgya, hogyan lehet a magyar literatúrát előmozdítani.

A reakció 1795 utáni megerősödését történetírásunk sínylette meg legerősebben. A felvilágosodás tudományos programja a kedvezőtlen körülmények között nem tudott kibontakozni; a tankönyvek s kompendiumok írói a jezsuita történészek munkáiból kivonatolt adatokat ismételgették. "Történetíróink nem annyira az országnak, mint a királyoknak történetét, azok örökösödését, viszályait, háborúit, szerzeményeit és a főbb családok sorsát beszélik el. De hogy milyen volt az ország belső állapota, melyek a nép jólétének vagy nyomorának okai, hogyan alakult a lakosok osztályainak egymáshoz való viszonya,… ezekről alig emlékeznek meg" – írta Berzeviczy Gergely. Sajnovics és Gyarmathi finnugor kutatásai után a hun–magyar azonosság és a kalandos keleti eredeztetés szószólói hangoskodtak, előtérbe került a nemesi családok genealógiájának feldolgozása (Lehotzky András: Stemmatographia nobilium familiarum regni Hungariae, I–II., Pozsony 1796–97). Bél Mátyás földrajzot és történetírást egybekapcsoló módszere ekkor szállt le a vidéki táblabírók szintjére. Egyikük, Mocsáry Antal ki is jelentette, hogy Magyarország leírását legalkalmasabb volna megyénként elvégezni (Nemes Nógrád vármegyének históriái, Pest, 1826.). E réteg történészkedésének jellemző példája Szirmay Antal (1747–1812) munkássága. Jozefinistának indult, de utóbb jobbnak látta alkalmazkodni a megváltozott időhöz. Hungaria in parabolis címmel (Buda, 1804) a magyar történelemhez kapcsolódó anekdotákat, humoros mondásokat gyűjtött össze, három megye történetét és földrajzát írta meg (Notitia topographica politica comitatus Zempléniensis, Buda, 1803; Notitia historica comitatus Zempléniensis, Buda, 1804; Notitia politica,historica, topographica comitatus Ugochensis, Pest, 1805; Szatmár vármegye fekvése, történeti és polgári esmérete, Buda, 1809–10), s vaskos kézirati kötetben hagyott hátra családi genealógiákat. 203Legtöbbet emlegetett művét a magyar jakobinusokról írta (Jacobinorum Hungaricorum historia). Sok mindent hallott szóbeszédből, de iratokba is volt alkalma bepillantani; amit összeszedett, a nemesi reakció szellemében dolgozta fel, hangsúlyozva az uralkodó és a nemesség szövetségének szükségességét. Az első fogalmazványt odaadta Kazinczynak, aki éles kritikai megjegyzéseket fűzött hozzá.

A birodalmi szemléletű historikusok a monarchia történetébe igyekezték bekapcsolni Magyarországot. A csoport vezetője Josef Hormayr (1782–1848) volt, aki a Habsburg birodalom népeinek egységét ügyesen szerkesztett kiadványokkal szolgálta. Állandó munkatársai között Mednyánszky Alajos (1784–1844) írásai szépirodalmi természetűek (Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungarn, Pest, 1826; Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit, Pest, 1829). A késmárki születésű Genersich János (1761– 1823) az osztrák–cseh–magyar egység bemutatására írt történeti munkát (Kurzer Abriss der Geschichte von Oesterreich, Böhmen und Ungarn, Nagyszombat, 1824); a birodalmi német származású Franz Julius Schneller (1777–1833) azt igyekezett bizonyítani, hogy Magyarország szükségképpen jutott a Habsburgok uralma alá, és békés fejlődése csak azok alatt remélhető (Ungarns Schicksal und Thatkraft, Graz, 1817).

Az első nagyobb igényű magyar nyelvű történelmi tankönyvet Budai Ézsaiás (1766–1841) debreceni professzor írta Magyarország históriája címmel három kötetben (Debrecen, 1805–1812). Az első kötet a mohácsi vészig, a második Buda visszafoglalásáig, a harmadik 1812-ig halad. A protestáns szerző nemegyszer kényes helyzetbe került a vallását elnyomó Habsburgok tárgyalásánál, még inkább Bocskai, Bethlen és a Rákócziak szabadságharcainál. Ilyenkor a forrásokat beszéltette maga helyett, a nyílt állásfoglalást általános, semmitmondó kifejezésekkel kerülte el. Iskolai előadásaiban kevésbé volt óvatos: protestáns és németellenes szellemben nevelt, kifejezésre juttatta II. Rákóczi Ferenc iránti rokonszenvét. Testvére, Budai Ferenc (1760–1802) a 16. századi elbeszélő forrásokból Magyarország polgári históriájára való lexikon címmel (Nagyvárad, 1804–5) betűrendbe szedte a szereplő személyek adatait. Munkáját a kutatók ma is haszonnal forgatják.

A kor legterjedelmesebb magyar történeti művét Fessler Ignác Aurél (1756–1839) írta meg tíz kötetben (Die Geschichten der Ungern und ihrer Landsassen, Lipcse, 1815–1825). A szerző Magyarországon született; kapucinus barát, majd lembergi egyetemi tanár, Martinovics kollégája; utóbb Németországba ment, evangélikus hitre tért, vezetőszerepet játszott az ottani szabadkőművességben; végül Oroszországban lett luteránus szuperintendens. Változatos élete során a jozefinizmustól a romantika felé fejlődött. Könyveit olvasmányos voltuk mellett éppen romantikus vonásaik tették kedveltté a reformkorban; egy részük magyar fordításban is megjelent (Korvinus Mátyás magyar király, Pest, 1813; Attila, vagyis: a régi magyarok első vezérének dicsőséges viselt dolgai, Pest 1811; A három magyar nagy királyok viselt dolgainak rajzolatja, Pest, 1815; Pannonia vagy Pannoniának Augustus római császártól fogva… Geyza magyar herceg haláláig… előadott történetbeli viszonyai, Kolozsvár, 1841).

A filozófiai irodalom művelői e korban Ruszek József veszprémi kanonok (1779–1851), aki 1811-ben A filozofiának rövid historiája című művét adta ki 204Veszprémben, és a kantiánus Köteles Sámuel (1770–1831); ennek főbb művei: Logika vagy az értelem tudománya (Marosvásárhely, 1808), A philosophia encyclopaediája (Nagyenyed, 1829). Schedius Lajos (1768–1847), a pesti egyetem professzora, latinul írt esztétikai munkákat. Az előző század materialista filozófiai hagyományai csak lappangva élnek tovább; Kiss Mihály (1771–1837) Helvétius-fordítása kiadatlan marad.

A magyar polgári tudományosság elsősorban a nyelvi mozgalom által felvetett problémák és a hazai adottságok feldolgozásával alakult ki. Festetics György, aki még 1790-ben tiszttársaival, köztük Laczkovics Jánossal együtt a magyar ezredek számára magyar vezényleti nyelvet kívánt, birtokaira visszavonulva 1797-ben Keszthelyen mezőgazdasági tanintézetet alapított Georgikon néven. Itt működött 1801-ig Pethe Ferenc (1762–1832), a kor legkiválóbb gazdasági szakírója. Főművében, a Pallérozott mezei gazdaságban (1805–1814) kora racionalizálási törekvéseit foglalta össze. "Hazafiui tüze" hevítette, hogy tudományát, "mely milliókat szaporít", a "szegény haza" oltárára letegye, s vele nemzetét gazdagítsa. "A valóságos földmivelőknek nagyobb része nemzetségről nemzetségre, firól fira koldus" – állapította meg, s bár nem lépett fel nyíltan a polgári átalakulás mellett, szóba hozta a nagybirtok kisüzemekre való felosztását, a jobbágy feudális kötöttségeinek megszüntetését.

Vedres István (1765–1830) szegedi földmérő röpiratot írt, amelyben rámutatott arra, hogy gyakorlati gazdasági ismereteket csak nemzeti nyelven lehet elsajátítani (A magyar nyelvnek a magyar hazában szükséges voltát tárgyazó hazafiui elmélkedés, Bécs, 1790). Később tervet dolgozott ki A Tiszát a Dunával összvekapcsoló hajókázható csatorna építésére (Szeged, 1805), kifejtve annak gazdasági előnyeit: megoldaná a termény értékesítés gondját, lendítene a paraszton, előbbre vinné a vízszabályozást, a talajjavítást, az új növények meghonosítását stb. Javasolt egy Tisza-balparti csatornát is, amely az összes ottani folyók érintésével futott volna a Dunába (A tul a tiszai nagyobb árvizek eltéritésérül egy-két szó, Pest, 1830). Foglalkoztatta a futóhomok megkötése (A sivány homokság felhasználhatása, Szeged, 1825), az útépítés, és egy országos beruházási alap létrehozása (Egy nemzeti jószág… Szeged, 1807).

A nyelvművelést és a tudományt elvszerűen kapcsolta össze az erdélyi Nyulas Ferenc (1758–1808) szamosújvári, majd kolozsvári orvos. Résztvett az Aranka-alapította Magyar Nyelvmívelő Társaság munkájában, s azt hangoztatta, hogy tudományos szakkifejezéseket az illető szak művelése nélkül nem lehet alkotni. A polgári fejlődést előmozdító honismeretnek és a tudományok gyakorlati értékesítésének ő is nagy fontosságot tulajdonított: kémiailag feldolgozta Erdély ásványvizeit (Az erdélyországi orvosvizeknek bontásáról, I–III., Kolozsvár, 1800), írt a himlőoltásról (Kolozsvári tehénhimlö, 1802), érdekelte az állatorvoslás, Kolozsmonostoron szalmiákgyárat alapított.

A tudományos statisztikát Schwartner Márton (1759–1823) pesti egyetemi tanár alapította meg, több kiadást megért német munkájával (Statistik des Königreichs Ungarn, Pest, 1798). A nyelvművelés hatására egyre nemzetibbé váló légkörben Horvát István szenvedélyesen megtámadta munkáját. Az első polgári-nemzeti statisztikát Magda Pál írta (1770–1841) Magyarországnak és a határőrző katonaság vidékinek legujabb statisztikai és geographiai leírása címmel (Pest, 1819). Előszavában Kazinczyt és Kölcseyt emlegeti, Horvát 205István magyarkodásának nyoma sincs nála, Schwartnert (Bél Mátyással együtt) a hazai statisztika atyjának nevezi. Magda Pál abból indult ki, hogy csak "hazáját ismerő nemzet jobbíthatja meg állapotját". Fő gondját már a reformkorra emlékeztető módon fogalmazta meg: "Van-é a magyar nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az európai szabad és független nemzetek között tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnönmaga által hatalmas is, boldog is lehet?" Végtelen szeretettel ír hazája természeti szépségéről – és a jobbágyokról: "Fáj a szívem, hogy a szeretett hazám lakosának 7/8-ad részét oly állapotban látom a fátum által helyheztetve lenni, melyben azt a szegénység és a megvetés porban heverteti, úgy hogy… az állati fél-létből teljes lelki életre, megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát csak igen lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem emeltethetik". A nacionalizmus kérdésében Magda Pál haladó álláspontot foglal el, megkülönbözteti a patriotizmustól: "… a tudatlan hazafi nationalismussal dicsekedik, a megvilágosodott s hazáját esmérő magyar patriotismussát mutathatja".

Irodalom

Radnai Rezső: Aesthetikai törekvések Magyarországon 1772–1817. 1889. (OK 252.) – Voinovich Géza: Idősb gróf Teleki László irodalmi munkássága. ItK 1899. 129–167. – Kornis Gyula: A magyar bölcseleti műnyelv fejlődése. MNy 1907. 6 közl. – Lukcsics Pál: Schwartner Márton élete és tudományos jelentősége. Veszprém 1914. – Koszó János: Fessler Aurél Ignác, a regény- és történetíró. 1923. – Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790–1848. Kiad. és bev. Szekfű Gyula. 1926. – Lékai Lajos: A magyar történetírás (1790–1830). 1942. – Farkas Gyula: A magyar szellem felszabadulása. (Irodalomtörténetírásunk fejlődésrajza.) 1943. – Kiss Mihály (élete, kora és Helvétius-fordítása). Kiad. és bev. Hajós József. [1953.] – Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. II. (1711–1825.) 1954. – Borzsák István: Budai Ézsaiás és klasszika filológiánk kezdetei. 1955. – Nyulas Ferenc. [Szemelvények műveiből.] Bev. és kiad. Spielmann József– Soós Pál. Bukarest 19. 55. – Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. 1957. – Bíró Sándor: Történelemtanításunk a XIX. század első felében, a korabeli tankönyvirodalomi tükrében. 1960. – Süle Sándor: Kisszántói Pethe Ferenc (1763–1832), 1964.