Mihalik Andor gyulai kelmefestő fia, a család 1943-ban változtatta nevét Tarnaira, 1925. aug. 23-án született. Az 1949-ben kötelező vagyonnyilatkozat szerint szülei műhellyel, üzlethelyiséggel, a családi ház egyhatodával és 5 hold föld egyhatodával rendelkeztek. Ebből a családi és alföldi kisvárosi környezetből került négy elemi elvégzése után az egri ciszterci gimnáziumba lett 1935-ben, ahol 1943-ban érettségizett.

Tarnai Andor 1943 szeptemberében immatrikulált a Pázmány Péter Tudományegyetem latin-magyar szakán és felvételt nyert az Eötvös Collégiumba. Egyetemi leckekönyvében kiváló tudósok és tanárok aláírásai sorjáznak: latin szakból Huszti József, Alföldi András, de a görögből is érettségizett Tarnai Andor Moravcsik Gyulát is hallgatta több szemeszteren keresztül. Magyar szakon Horváth János, Alszeghy Zsolt, Pais Dezső, Zsirai Miklós tanították. Különösen nagy hatást Horváth János gyakorolt rá: mestere alapkönyvének A magyar irodalmi műveltség kezdeteinek 1988-ban megjelent reprintjét Tarnai Andor készítette elő és látta el méltató és továbbtekintő bevezetéssel.

Az Eötvös Collégiumban a kommunista gleichschaltolás előtti utolsó nagy hallgatói generáció nevelkedett és képződött ekkor, az utolsó években Keresztury Dezső irányításával. A Collégium klasszikusan liberális, mentális és humánus-erkölcsi értékeket egyaránt megbecsülő és fejlesztő légköre, valamint a volt kollégista-társaival vállalt szolidaritás végigkísérte Tarnai Andort egész életében. Az ezekkel az évekkel foglalkozó kollégista-visszaemlékezések és a régi kollégium utolsó éveit elemző irodalom mint némileg visszahúzódó, rezervált, de a döntő kérdésekben mindig a Collégium személyi és szellemi integritása mellett voksoló kollégáról emlékeznek meg Tarnairól.

A kollégiumi magyar irodalmi szemináriumokon kezdődött a Collégium tanárával, majd az egész kollégiumi coetus igazgatójával, Keresztury Dezsővel való szoros szakmai együttműködése és barátsága, amelynek első közös vállalkozása a Batsányi kritikai kiadás lett. Ezzel Tarnai Andor egy életre eljegyezte magát a textológiával, aminek az Akadémia Textológiai Munkabizottsága, amit évekig vezetett, és egy sor oeuvre-kiadás látta hasznát, amelyekben mint kiadó vagy sorozatszerkesztő közreműködött.

A latin–magyar szakos tanári diploma megszerzése (1948) után rövid ideig korrektor volt a Szikra könyvkiadónál, majd 1949 őszén az Országos Széchényi Könyvtárban, először önkéntes gyakornokként nyert alkalmazást. A könyvtár ekkori főigazgatója Varjas Béla, a régi magyar irodalom kiváló ismerője, és editora volt, aki egy ideig tudományos titkárként maga mellé vette Tarnai Andort. Ebből az időből származik ismeretsége és szakmai kapcsolata Szauder Józseffel, aki 1950-ig a Kézirattár munkatársa volt. Tarnai maga is hamarosan a Kézirattárba nyert beosztást, ő és Windisch Éva dolgozták fel az 1950-ben feloszlatott és lefoglalt szerzetesházak könyvtárainak az OSZK-ba került kéziratait, majd megszervezték és irányították az újkori latin kötetes kéziratok rekatalogizálásának munkálatait. Ekkor már Keresztury Dezső, aki kultuszminiszterként kommunista parancsszóra nem volt hajlandó végrehajtani az iskolák államosítását, szintén a könyvtár alkalmazottja volt.

Tarnai Andornak a könyvtár e két gyűjteményéhez fűződő köldökzsinórja soha nem szakadt meg, élete utolsó hónapjaiban is eljárt az OSZK-ba és a többi nagy tudományos könyvtárba: olvasta, maga és tanítványai számára másoltatta, feldolgozásra, kiadásra előkészítette és előkészíttette, tanulmányaihoz, köteteihez felhasználta az itt megismert forrásanyagot.

Széchényi-könyvtári évei alatt megjelent műveinek középpontjában a már említett, Keresztury Dezsővel közösen gondozott Batsányi kritikai kiadás állt, amelynek 4 kötete 1953 és 1967 között jelent meg. Az előkészítő munkák termékeként ugyancsak mesterével írt 1952-ben egy nagy társszerzős tanulmányt az ItK-ban Batsányi és Baróti Szabó címmel, majd Baróti Dezsővel közösen egy másikat Batsányi autográf széljegyzetetekkel ellátott könyveiről a Magyar Könyvszemlében. E két folyóirat, az Irodalomtörténeti Közlemények és a Könyvszemle, azóta is, Tarnai Andor haláláig, tanulmányait befogadó, közreadó orgánuma lett, mindkettő szerkesztőbizottságának is hosszú évekig tagja volt.

Még két korai, a Széchényi-könyvtári évek alatt megjelent tanulmány jelezte Tarnai érdeklődésének egy másik fő vonulatát: az egyik a magyar irodalomtörténetírás és filológia egyik megalapozójának Bél Mátyásnak ismeretlen műveit mutatta be, a másik Fischer Mátyás első magyar folyóirattervével foglalkozott. Mindkét témakörrel, a hazai irodalomtörténetírás és kritika történetével, valamint a magyar tudományos élet korai szerveződésével, sajtóorgánumainak létrehozásával, tanítványai, volt fiatal munkatársai a mai napig foglalkoznak.

A 44 év előtti októberi forradalom Tarnai Andort a Széchényi-könyvtárban találta. 1957 tavaszán, nyarán megkezdődött a kommunista diktatúra kultúrpolitikáját kritizáló, a forradalom eszméi mellett kiálló munkatársak elbocsátása. Végrehajtására új főigazgatóhelyettest és kormánybiztost nevezett ki a Kádár-kormány a könyvtár élére. Varjas Bélát azonnal eltávolították. Tarnai Andor a maga filológus-módján vállalt szolidaritást elbocsátott munkatársaival. Már magam is, mint a Kézirattár ösztöndíjas alkalmazottja részt vettem 57 őszén azon a vérfagyasztó “összdolgozói értekezleten”, amelyen Tarnai Andor csaknem egy órás hozzászólásában ízekre szedte az új vezetőség évi jelentését, kimutatva a fogalmazás pongyolaságait, logikai következetlenségeit, nyelvi és helyesírási hibáit. Osztályértekezletekre, amelyeken az új vezetőség képviselője is megjelent, egyszerűen nem ment be a Széchényi-terembe, tüntetőleg ülve maradt íróasztalánál.

Tarnai első intézeti éveiben főleg Szauderrel dolgozott együtt a XVIII. századi osztályon. Ekkor készült a magyar irodalomtörténeti kézikönyv, a “Spenót”. Az 1600–1772-i , majd az 1772–1849-i évek irodalmát feldolgozó két kötet (megjelentek 1964-ben, illetve 1965-ben) 28 fejezetét írta Tarnai mintegy másfélszáz oldal terjedelemben. Ezzel a munkásságával szerezte meg 1966-ban a kandidátusi fokozatot.

Egy nagyobb lélegzetű tanulmányban és egy kismonográfiában folytatta Tarnai a “Spenót”-ban érintett témákat. Az ItK-ban 1971-ben megjelent nagy tanulmányára gondolok, A magyarországi irodalomtörténetírás megindulásáról és az Extra Hungariam non est vita... kötetre (1969), amelyben a nemzeti tudat, a nyelv és az írásbeli kultúrtörekvések összefüggését vizsgálta elsősorban a XVIII. században, de gyökereit már a XVI. században kimutatta.

Míg az irodalomtörténeti kézikönyv ezen fejezetein dolgozott, tette első látogatását Berlinben a Humboldt-egyetem magyar tanszékén, amely bizonyos értelemben az 1916-ban alapított Berlini Magyar Tudományos Intézet szellemi utóda is volt, az Intézet első igazgatója Gragger Róbert alapította meg a berlini hungarológiát. Keresztury Dezső is éveket töltött itt a 30-as években. A berlini magyarok emlékkönyve, amelyet 1842-ben fektetett fel a berlini magyar diáktársaság és amely funkcióját tekintve 1917 óta vendégkönyv lett, az 1394-es számmal őrzi Tarnai Andor 1963-as bejegyzését. Ekkor mérte fel a halle-wittenbergi magyar gyűjtemény gazdag kéziratos és alkalmi nyomtatvány anyagát, amely 1921-ben tartós letétként Berlinbe került. Ennek egyik gyümölcse Kárpáti Pállal és Szentiványi Bélával közösen írt tanulmánya Rotarides Mihály emlékkönyvéről, amely 1965-ben jelent meg Berlinben. Több szakdolgozati és disszertációs téma került ki ebből a gyűjteményből Tarnai irányításával.

A vállalkozás koncepcióját 1971-ben mutatta be a Magyar Tudományban. A kritika terminus ebben az értelemben talán ’irodalmi gondolkodás’-nak adható vissza, amint ez Tarnai középkori kritikatörténeti monográfiájának is alcíme lett. A kritika szó nálunk a közkeletű használatban bírálatot jelent, a francia critique, az angol criticism azonban olyan fogalmak, eszmék, rendszerek meglétét, illetve vizsgálatát jelenti, amelyek az irodalmi műven ábrázolt valósággal foglalkoznak, és “a voltaképpeni irodalom ... fölött egy második közeget, teoretikus szférát alkotnak” (581. lap). Természetesen az ’irodalom’ is, amelyhez ez a teoretikus szféra kapcsolódik, nem a belletrisztikát, hanem a vizsgált korszak egész literatúráját, a hivatalos iratokon kívüli teljes írásbeliséget jelenti. Tarnai ekkor már javában dolgozott is az általa szerkesztett Irodalomtudomány és kritika sorozat első kötetén, amely 1976-ban már készen állt, de a magyar tudományos könyvkiadás szokásos úzusában is szokatlanul nagy késéssel, 1984-ben jelent meg “A magyar nyelvet írni kezdik” címmel, amelynek méltatására röviden még visszatérnék. E kötet kéziratával szerzi meg 1981-ben a tudományok doktora fokozatot.

Tarnai Andor e kötet kéziratának elkészülte után kapcsolódott be intenzívebben, hogy úgy mondjam ’főhivatás-szerűen’ az egyetemi oktatásba, mégpedig először külföldön. 1975-ben kapott meghívást a bécsi egyetemen egy évvel azelőtt létesített magyar irodalomtudományi tanszék vezetésére. Három tanéven keresztül, 1978-ig látta el vendégprofesszorként a tanszékvezetői feladatot. Az új tanszék kezdetben gyatrán volt ellátva mind a helységeket, mind pedig a tudományos infrastruktúrát illetően. Tarnainak a rá jellemző, Magyarország legnagyobb hungarika könyvtárában kifejlődött irodalomtudósi habitusa persze elképzelhetetlennek tartotta a könyvtár-háttér nélküli tanszéket és ekkor nagy energiával és eddig – sit venia verbo – róla fel sem tételezett gyakorlati érzékkel látott hozzá a könyvtár felépítéséhez. Akkori kedves tanítványával, későbbi kollégájával, Deréky Pállal hazai könyvbeszerző utakra indult, és a Könyvelosztó pincéiből, a Kultúra külkereskedelmi vállalat visszamaradt köteteiből, kiadói remittendákból, könyvtárak fölöspéldány-készleteiből válogatva százszámra vitték, küldték a könyveket Ausztriába. Mikor Tarnai végleg hazatért ausztriai missziójából, mintegy ezer kötet kézikönyvvel és forráskiadással, valamint ötszáz kötetnyi szakirodalommal rendelkezett a tanszék.

Bécs más szempontból is fontos állomás volt Tarnai Andor életében, kapcsolatba került egy sor osztrák tudóssal, egyetemi oktatóval, közöttük Werner Welziggel, az Osztrák Tudományos Akadémia jelenlegi elnökével, aki akkor a barokk-kori prédikációirodalom kutatására indított Ausztriában egy projektet, ami bizonyára szerepet játszhatott Tarnai későbbi pályázatában, amely a XVI–XVIII. századi halotti beszédek történeti és irodalomszociológiai vonatkozásainak feltárására kezdeményezett. Ekkor ismerkedett meg Herbert Seidlerrel is, a Magyar és az Osztrák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Vegyesbizottságának osztrák elnökével, a magyar elnöki tisztét ekkor Tarnai volt tanára, Keresztury Dezső látta el. Tarnai bekapcsolódott a Vegyesbizottság munkájába, melynek haláláig tagja volt. A Vegyesbizottság által kiadott két tanulmánykötet tervezésében szerkesztésében, megírásában vállalt aktív szerepet, az egyik, a Laurus austriaco-hungarica a Buda török uralom alóli felszabadítását kísérő alkalmi költészettel, a másik az Ex libris et manuscriptis című kötet, ausztriai hungarika- és magyarországi ausztriaka-források számbavételével foglalkozott. Ebből az időből származik szakmai kapcsolata és barátsága Csáky Móriccal, gráci egyetemi tanárral, akadémiánk külső tagjával, aki ma a Vegyesbizottság osztrák elnöke.

Ausztriából Tarnai mint az Irodalomtudományi Intézet főosztályvezetője tért vissza és tovább szervezte, irányította a kritika-történeti csoport munkáját. Ekkor kapcsolódott be intenzívebben az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén az oktatásba, megpályázta és elnyerte a Tanszékre kiírt egyetemi tanári pályázatot, majd 1980-ban a nyugdíjba vonuló Tolnai Gábor tanszékvezetőnek javasolta. A Kari Tanács, 1980 október 16-án, ami már akkor is ritkaság volt, ellenszavazat nélkül hagyta jóvá Tarnai Andor tanszékvezetői kinevezését.

Az új tanszékvezető az oktatási feladatokon kívül fő feladatának tartotta a Tanszékhez kapcsolódó tudományos tervek indítását és ezek végrehajtásába, előzetes speciális képzés után, a hallgatók bevonását. Mindjárt a tanév mások félévében beadta a halotti beszédek vizsgálatára vonatkozó, már említett pályázatát, amelynek megvalósításában a MTA Történettudományi Intézetének és az Országos Széchényi Könyvtárnak munkatársai is részt vettek. A vállalkozásnak, amelyhez hasonlót még nem kíséreltek meg Magyarországon, az volt a célja, hogy az irodalmi hatás olyan területének ismeretéhez járuljon hozzá, amelyben kézzelfoghatóvá válik az irodalom és a közönség viszonya. A halotti beszédek, amint Tarnai pályázata tervezetében kifejtette, egy szűk, a szerző által megcélzott közönség igényeit szem előtt tartva készültek és hangzottak el, ezért alkalmasak kiváltképpen e réteg társadalmi elvárásainak, gondolkodásmódjának, szokásrendszerének, önstilizálásának megismerésére. A tervbevett feldolgozás Tarnai koncepciója szerint az 1780 előtti minden magyar, latin, német, szlovák Magyarországon megjelent halotti beszédre vonatkozott.

Tarnai és a közreműködő Péter Katalin egy éves speciálkollégiumot szervezett a végzős hallgatók, a pályakezdő diplomások, az általuk vezetett aspiránsok számára, így ez az oktatási forma hamarosan műhellyé alakult át. Ebből a műhelyből indult ki egy gyűjteményes kötet a XVII. századi magyarnyelvű halotti beszédekből Kecskeméti Gábor és Nováky Hajnalka kiadásában (megjelent 1988-ban), valamint Kecskeméti kandidátusi disszertációja, amelynek bővített változata A régi magyar halotti beszéd eszmetörténeti helyzete címmel jelent meg 1998-ban.

Tarnai Andor ugyanis miután az ELTE Régi Magyar Irodalmi Tanszékének munkáját az ottani régi hagyományok felvállalásával (gondolok a Régi Magyar Prózai Emlékek sorozatra) átszervezte, még egy külföldi misszióra vállalkozott. Tarnai első berlini útjából már megemlékeztünk. Azóta szorgalmazta a németországi hungarika-kutatást, úgy is mint tagja, majd elnöke a magyar-NDK Hungarológiai Vegyesbizottságnak. Amikor 1990-ben Németország újraegyesítése után a Humboldt-egyetemen akkreditálták a hungarológiát, az egyetem kezdeményezésére, a magyar hatóságok egyetértésével Tarnai került vendégtanárként a tanszék élére. Kinevezésével mindenki egyetértett, hiszen Tarnait ez évben választotta az Akadémia levelező tagjává. Nagysikerű székfoglaló előadását Czvittinger Dávidról tartotta, aki éppen Németországban írta meg a magyar írásbeliség összefoglalását. A berlini tanszéknek és Magyarországnak egyaránt fontos volt, hogy itt is, ott is elismert tudós kerüljön a tanszék élére. Tarnainak ekkor német publikációi és a wolfenbütteli reneszánsz-barokk kutatóközponttal közösen szervezett konferenciái révén jól csengő neve volt a Szövetségi Köztársaságban is. Tarnai a berlini tanszékvezetést csak átmenetinek tartotta, végül két teljes tanév (1991–92 és 92–93) lett belőle az új pályázat kiírásának elhúzódása miatt. A kötelező, kronologikus sorrendben haladó irodalomtörténeti curriculumon kívül kedvelt témáival is foglalkozott, meghirdetett foglalkozásai voltak: Deutsch-ungarische Gelehrtenbeziehungen von der Spätrenaissance bis zum 19. Jahrhundert; Land-Volk-Nation in Ungarn des 17. und 18. Jahrhunderts; Ideen der Literatur der Aufklärung in Ungarn. Tanított ezen kívül összehasonlító történeti metrikát is, amelynek alapjegyzetét és példatárát volt Eötvös-kollégista társa, Vekerdi József készítette el, németül. Tanítási kötelezettségein, az órákra való felkészülésen kívül – heti 8 órában tanított – Kárpáti Pál kollégájának segítségével tovább foglalkozott a volt NDK-könyvtárak hungarika-kéziratainak és korai nyomtatványainak feltárásával.

Tarnai Andor professzori és kutatói pályájának csúcspontján jelent meg “A magyar nyelvet írni kezdik” című könyve Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon alcímmel, amely kétségkívül új korszakot jelentett a régi magyarországi, latin és magyar irodalomról alkotott ismereteink terén, jóllehet a könyv egyetlen új irodalmi emlék ’felfedezéséről’ sem számolt be, de egy irodalomelméleti szempontnak következetes alkalmazásával új megvilágításba helyezte a Mohács előtti magyar irodalmi életet és annak szövegemlékeit. E produktumokat hordozó teoretikus szféra első rendszerezési kísérlete (Tarnai nem győzte hangsúlyozni könyve ,kísérlet’ voltát) megfogalmazott és a feltárt szűkös anyag teljes körű felhasználásával részben választ is adott egy sor lényeges összefüggésre és kérdésre, amelyek azzal a felismeréssel függenek össze, hogy a magyar írásbeliséget hordozó literátus értelmiségi réteg műveltségi köre, e réteg produktumai, azok fennmaradásának, hatásának körülményei csak akkor mérhetők fel adekvát módon, ha tisztában vagyunk a mecénási és olvasói elvárásokkal, egy nemzet irodalmi konszumációjának feltételeivel és adott szükségleteivel, a műveltség szóbeli és az írásbeli szférájának, a latinitásnak és az anyanyelvűségnek ezen szükségleteken alapuló kapcsolataival. Éppen ezeknek a kérdéseknek megközelítéséhez hoztak sok új adalékot és kutatási szempontot Tarnainak és tanítványainak a nemzetközi és hazai prédikációs gyakorlathoz fűződő vizsgálatai, hiszen ez a műfaj mindig a szóbeliség és az írásbeliség, valamint a latinitás és az anyanyelvűség határmezsgyéjén élt. Tarnai találóan megfogalmazott terminusa szerint a prédikáció ’nyílt szöveg’ volt, szemben például a liturgikus vagy bibliai szövegek ’zárt’ voltával. Ez az anyanyelvű szövegtípus, a liturgiába ágyazott Halotti Beszéd kivételével, azért találta meg olyan sokára a pergamenhez vezető utat, fogalmazta meg Tarnai, mert közvetítésük az ‘irodalmi tolmácsolás’ segítségével hosszú ideig szóban történt, amire első írott szövegemlékeink nyelvi, stiláris érettségéből lehet következtetni.

Tekintetes Akadémia, tisztelt hallgatóim, ezzel – azt hiszem – elértem ahhoz a ponthoz, ahol talán minden emlékbeszéd elmondójának éreznie kell e műfaj elégtelenségét. Azt, hogy valami lényeges kimaradt. A tudományos teljesítmények, az új, termékenynek bizonyult szempontokból kiinduló projektek, iskolateremtő oktatási témák és módszerek, egy kutatói és professzori élet állomásai mögött ott állt Tarnai Bandi tartózkodó, de megnyerő egyénisége. Hiányzott belőle minden póz, soha nem volt politikai párt tagja, tudományos pályafutását soha nem akarta ’funkciókkal’ megtámogatni. A vállalt feladatokat magán és munkatársain becsületesen, következetesen behajtotta. Személyes kapcsolatok teremtésében is visszafogott volt, kezdetben szinte elutasító.

Amikor 1957 nyarán első szolgálati napomat megkezdtem a Széchényi- könyvtár Kézirattárában, nem vittem be magammal jegyzetelni való füzetet vagy papírt. Tarnai Andor tudományos munkatárs tárolta a ’fogyóeszközöket’. Kérésemre íróasztala egyik fiókjából két ujjával kicsippentett három papírlapot és “fogja gólya” szavakkal átnyújtotta. Később barátjává fogadott. Az utolsó időkig, amikor hetente egyszer, az intézeti napon eljött a Ménesi útra, bejött a “Fragmenta codicum” kutatócsoport szobájába, elszívott egy cigarettát, megivott egy csésze teát (cukor nélkül), és a maga fanyar módján, amibe az évek folyamán már egy-egy csepp keserűség is vegyült, kommentálta az egyetem és a szakma helyzetét, eseményeit. Tanítványai körében is nehezen melegedett fel, de akit szakmailag és emberileg becsült, azt szinte fiának fogadta. Felesége, Éva asszony, adta meg hozzá a közvetlen, vendégszerető légkört az Attila utcai lakásban, vagy később a Balaton-felvidéki házban, amely ’Tusculumot’-ot Éva asszony teremtett meg neki, ahová Tarnai Andor, ha tehette, egyre szívesebben visszavonult. Ott van sírja is, a lovasi temetőben, ebben a szelíden dombos, de a dombról is messzetekintő, igazi pannon-táj ölén.